Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső
Varga Zoltán Valóságkereső Egy és más realizmusról, kritikairól mitikusról, sőt mágikusról D Akármennyire nehezemre essen is a beismerés, attól tartok, menthetetlenül „valóságközpontú” vagyok, már-már anakronisztikusán realista, még ha talán nem is, Veres Péter szavával szólva, „sültrealista”. Nem feltétlenül a létező világ szolgai másolását várva el tehát műtől és alkotójától, önmagámtól és másoktól, ámde mindenképpen szoros kapcsolatot mű és valóság között, átláthatót, tisztázhatót, racionálisan tolmácsolhatót közöttük. Olyan valaminek meglétét, aminek számonkéréséről netán még ha akarnék se tudnék leszokni. Egyfajta eredendő bűnként mindmáig, annak ellenére, hogy íróként nemegyszer tértem magam is „fantasztikus” utakra, elkövetve néhány látszólag magasan a valóság fölött lebegő, főleg szegény Franz Kafka képletében fogant regényt, novellát - mentségemre szolgáljon, hogy a valóság egyfajta megszondázásának reményében, nem beszélve a világunkban sokáig egyszerre létező és nem létező cenzúráról, annak kicselezése érdekében. Makacs valóságigényemnek mellesleg mintha elég pontosan meghatározható gyökerei lennének, alkalmasint írásbeliségem előtti életkoromba is vissza- nyúlóak. Amiért az aktív részvétel lehetőségeitől megfosztottan a ma születettek ártatlanságával a magam különbejáratú „játékelméletét” alkottam meg, legyen bár szó játékról mint gyermeki tevékenységről, illetve annak segédeszközéről, a játékszerről. Mindkettő esetében csakis a felnőtt világ kicsinyített mását fogadva el, tetszéssel tekintve a kisbiciklire, de ellenérzéssel a rollerre — nem lévén ez utóbbinak felnőtt megfelelője. Ugyanezért veszve össze öcsémmel és játszópajtásainkkal is, ha szerintem játékaikban nem az élethűség kellő fokán voltak képesek vagy hajlandók a (felnőtt!) valóságot leutánozni. Anyám szerint nem igazán képesen gyereknek lenni. Attól félek, később az irodalom terén sem, mert... mindenesetre a fenti „aspektust” olvasmányaimra (eleinte mások általi „felolvasmányaimra) is átvinni szinte magától értetődő, mondhatni gyerekjáték volt. Hamar, ha nem is egyértelműen elutasítva, de mellékesnek, gyerekeknek valónak tekintve a meséket, némileg lenézve őket. Gyermek- és ifjúsági könyvek esetében is a „csodamentes” olvasmányokat részesítve előnyben, kitalált történeteknek tudva őket ugyan, ámde olyanoknak is, amelyek megtörténhetnek. Majdnem olyan fokú valóságmásolást követelve a betűk világától, mint a képzőművészettől, mivel számomra hosszú időn át a „természet” minél pontosabb leutánzá- sa volt a művészet — emiatt is tudtam volna falra mászni, amikor (ha jól emlékszem, a megvakulása folytán festőből íróvá lett Szántó György Fekete éveim című önéletrajzi regényébe belelapozva) az első kubista festmény reprodukcióját megláttam. 23
