Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Olasz Sándor: A történetmondás öröme (A Virágos katona és a mágikus realista regény)

helyét nem foglalják el „mini-diszkurzusok” (mint Lyotard mondja), Gion műve jól megkomponált, nem regénytelen, s minden vissza- és eló'reutalás ellenére mégiscsak valami átfogó időképet konstruál.

Amikor Gion regénye megjelent, nagyon sok értelmező' figyelmét az ún. „valóságeffektusok” (Roland Barthes) kötötték le. A családtörténet dokumentumait, a folklór feltörését, a társadalomrajzot, a falukrónikát, a „sűrű bácskai élet” rajzát méltányolták.4 Gion kétségtelenül sokféleképpen kelti föl a valószerűség érzetét, ám végzetes hiba volna művét egy bácskai falu szociográfiai ihletésű ábrázolásaként fölfogni. Eszközei ugyan olykor kifejezetten a klasszikus történeti realizmus kellékei. Az elbeszélő' pontos beszámolót ad a falu nemzetiségi viszonyairól, topográfiai és életmódbeb jellemzőiről. A sok-sok részletben ott a tárgyszerűség, s mégis mintha idegen tájon járnánk. Éppen a reabsta regény otthonossága, biztonságérzete hiányzik. Első' látásra úgy tűnik, a szereplőit is valamilyen társadalmi típust reprezentálnak, az olvasó azonban gyorsan rájön, hogy e szociológiai szempontoknál fontosabbak az alkati-mentalitásbeli meghatározók. A hó'sök kiszámíthatatlan, olykor félelmetesen szokatlan tettei is arra vallanak, hogy a cél nem a valóságanalógia megteremtése, Gion prózája nem akarja mindenáron szimulálni a valóságot. Talán a kocsmai verekedés Hemingway tollára illő leírása példázza legjobban, hogy még a vérbeli eseményepika is csak ürügy valamely egzisztenciális probléma kifejezésére. „Csorba János tüdó'- bajos volt, és ő még annyira sem vette komolyan az életet, mint a többiek ott a Zöld utcában” — olvashatjuk egy helyen, s érezzük, hogy ennek a Csorba Jánosnak nem Váry Jánossal, a földesúrral van baja, talán még csak nem is a betegségével, hanem az egész — elfuseráltnak látott — emberi létezéssel. Krebsnek, a sváb molnárnak elege van a magyarokból, „mert valamennyien hasonlítottak Csorba Jánosra, egy kicsit mintha valamennyien tüdőbajosok lettek volna, akiknek nem érdemes komolyan venni az életet.” Krebs mondata nyilvánvalóan nem szűkíthető' le valamely fölületes nemzetkarakterológiai megállapításra.

A Virágos katonában a mítosz, a legenda válik a regény szemléletének és világképének kifejezési formájává, s az imagináció hatalmába vetett megújult bizalom a realitás és a fikció közötti oppozíció megszűnéséhez vezet. Nincs olyan burjánzó imagináció, mint Márquez világhírű regényében, a Száz év magányban, Szenttamás nem oly mitikus méretű, mint Macondo. Ám világjelkép ez is, Ferdinandy György szavaival „az emberi magárahagyatottság éló' szimbóluma”. Ferdinandy azonban mégis úgy érzi, elírtak elölünk valamit, s annak, hogy elírhatták, nyomós okai vannak: „Ennek a világnak van tragédiája, de nincsen mí- toszteremtó' ereje. Gion Nándor mondanivalója idóliöz és helyhez kötött: a maguk bajába bonyolódott szórványok nem látják, mi sorsukban az általános, emberi.” Ezért lenne, hogy míg García Márquez megteremti a marginális népek világméretű szimbólumát — Szenttamás egyébként szép, igaz és számunkra oly fájdalmasan ismeró's mitológiájához legfeljebb egy álmodozó kiskanász csenevész alakja terem.”5 Ferdinandy valójában a Gion-recepció egyik visszatérő' állítását kérdőjelezi meg. Monda- és mesemotívumokat, eposzi elemeket lehet ugyan emlegetni, s még a naturabsztikus jeleneteknek is (Németh László szavaival) „míto- szi csóvájuk” van, Gion azonban visszafogottabb a mágikus realizmusra jellemzó'

4 Jó példa lehet erre Féja Géza tanulmánya, amely — kimondatlanul ugyan — a móriczi drámai- sággal és a harmincas évek szociográfiai irodalmának plebejus indulatával rokonította Gion regényét. Féja Géza: Gion Nándor. In: Törzsek, hajtások. Bp. 1978. 208-221.

5 Ferdinandy György: Latroknak is játszott. In: Távlattan. Miskolc, 1994. 244, Ld. még Ferdinandy György: Magyar Macondo. Forrás, 1997. 12. sz. 78-79.

18