Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

szinte alázattal ellestem, és általános megítélés szerint már akkor is túl sokat olvastam, ez egyáltalán nem volt egészséges dolog, ami abból is látszott, hogy a szemeim időnként véresre gyulladtak. Aztán generációváltás történt, a fiúkból legények lettek, kenyérkeresés után kellett nézniük, egyszer csak én lettem a legidősebb a felszabadult téren és az új csapatban már a bandavezér. Ennek nyomán a nálamnál fiatalabbak már úgy emlékeztek rám, hogy energikusan összetartottam és irányítottam a csapatot a tájjellegű és szigorúan nemzetiségi alapon vívott labdarúgó mérkőzéseken valamint a vasárnapi mozielóadások utáni szokásos verekedéseken. Bár ők is megjegyezték, hogy egészségtelenül sokat olvastam, túlzott tisztelettel hallgattam a felnőttek múltba nyúló történeteit. Ezek a visszaemlékezések a színezésekkel és maszatolásokkal együtt is nagyjából igazak, valójában így formálódott meg bennem egy nem túl boldog, de unalmasnak semmiképpen sem nevezhető összkép a tapasztalatok és a visszahallások alapján. Természetesen némi fantáziával kiegészítve. Örök életemben rettenetesen rossz alvó voltam, ami egy városszélen vagy inkább faluszélen, ahol nemhogy televízió vagy rádió, de még villany sincs, szinte tragédia. A petróleum akkor is drága volt, nem lehetett sokáig égetni a lámpát. Sötétben viszont módfelett kellemetlen dolog virrasztani. Márpedig én rengeteget virrasztottam, volt idom képzelegni, összegyúrni egy világot a valóságból és a feneketlen sötétségben szőtt éber álmaimból. Korántsem volt ez tudatos szellemi tevékenység, főleg az idő múlását siettette, segített kivárni a hajnalt. Valahol elraktároztam ezt a világot, mert ahogyan írni kezdtem, a legjobb pillanatban előbukkant, felkínálta magát megírásra. Nekifutottam, akkor jöttem rá, hogy gazdag nyersanyaggal rendelkezem, betűkkel is el tudom mesélni, hiszen verbálisán sokszor elpróbáltam, és már akkor is úgy éreztem, hogy talán túlmutat a faluvégen. A szereplők meg magukra vagy őseikre ismertek, kicsit a krónikásuknak tekintenek, ami lehet dicséret is a földön járó emberek elnéző mosolyával. Továbbra is mesélnek nekem, mert emlékeznek, hogy régen is figyeltem rájuk.- Miképpen él benned a régi Szenttamás? Milyen közösségben éltél-éltetek ott? Kikre emlékszel, kikkel tudnál elbeszélgetni most?- Képzeljünk el egy szabálytalan U betűt, amelynek az egyik szára egészen rövid, ez volt az én utcám, illetve csak egy házsor, a másik két vonal két hosszabb házsort jelent, az egészhez hozzátartozik még egy görbe ékezet a negyedik házsorral, ez a keskeny kanyargós folyó mellett volt. Az U betű ágai között hatalmas és nagyon lapos füves rét terült el, ennek a közepére valamikor hozott anyagból egy dombot csináltak, annak a tetejére egy temetőt. És a túloldalról is temetők fogták körül a házakat, kaszáló sorrendben, vagyis jobbról balra így: a görögkeleti szerb, a katolikus magyar, a zsidó, a református német, a nazarénus és az ókatolikus temető. Mindezt átkarolta a tisztavizű kis folyó. A sok temető miatt kissé hátborzongatónak tűnhet a zárt környezet, lényegében az is volt, sötétedés után kívülről nem szívesen jött oda senki, tulajdonképpen nappal sem, mi belülről azonban egészen jól éreztük magunkat, a halottaktól nem féltünk, az élőktől sem nagyon, leszámítva néhány rövid periódust, mint például a háború utolsó napjait, amikor az ellenfelek a fejünk fölött ágyúzták egymást meg bennünket is, mert úgy vélték, hogy éppen a mi rétünkön húzódik a frontvonal, meg az azt követő hó10