Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

rán, az ifjú munkatárstól a rovatszerkesztőn keresztül az irodalmi osztály vezetőjéig, ahol elégedetten megállapodtam abban a reményben, hogy itt kényelmesen elleszek a nyugdíjig. Nem törtem össze magam a munkahelyemen, a havi fizetésért annyit dolgoztam, amennyire okvetlenül szükség volt, és ebben az időszakban otthoni íróasztalomon minden évben megírtam egy könyvet, valamennyi meg is jelent, tűrhető, néha zajos fogadtatásban részesültek, majdnem mindegyik körül volt kisebb-nagyobb botrány, különösebb bajom azonban nem származott belőlük, nevemet jegyezni kezdték irodalmi körökben, nagyjából elégedett lehettem sorsommal, polgári foglalkozásomban szerkesztettem, a magánszférában pedig műveltem azt, amit szerettem: az irodalmat. A nagy kezdőbetűs Közéletet tisztes távolból megmosolyogtam és torzulásait természetesen megbíráltam halkan vagy hangosabban, amúgy kibic módjára. Aztán egyszer csak a napi politika belém talpalt úgy és ott, ahogyan és ahol a legkevésbé vártam. írói munkám elismerésével. Nem a díjakkal, amiket addig begyűjtöttem, hanem azzal, hogy megválasztottak a Vajdasági íróegyesület elnökének. Gyanútlanul elvállaltam a megbízatást, pedig az egyik sokat tapasztalt szerb költő kajánul mindjárt a fülembe súgta, hogy ezentúl nem fogok évente új könyvet írni. Majdnem kinevettem, holott neki lett igaza. Maga az elnökösködés nem rabolt el túl sok időt, csakhogy az egyik funkció vonzza a másikat, bekerültem mindenféle testületekbe, tartományi, köztársasági és országos szinten, szereplésre kényszerültem, és ekkor már bele kellett tanulni a nagy napi politikába. Érzésem szerint jó tanuló voltam, de ez már időigényes tevékenységgel járt. Az új könyvek megritkultak. Éreztem, hogy baj van, komolyan fontolgattam, hogy átköltözöm Magyarországra, itt akkor még lakást és kényelmes munkahelyet kínáltak, de hát úgy gondoltam, hogy fontos küldetést teljesítek kisebbségben élő sorstársaim között, nem jöhettem el, ezt követően az egyetlen stabil magyar színház élére helyeztek, majd vissza a rádióba, immár főszerkesztőnek. Persze beleegyezésem nélkül mindez nem történhetett volna, dehát fűtött a felelősségérzet, talán a hiúságomat is legyezte, hogy begyűjtöttem néhány sikerélményt, épületeket szereztem a színháznak, beindítottam a napi huszonnégy órás magyar műsort az újvidéki rádióban, szóval eredményes munkát végeztem, csakhát a könyveim elmaradoztak. Aztán hirtelen azt is megtapasztalhattam, hogy mit jelent testközelből, ha valaki rossz időben, rossz helyen van. Nagytudású főszerkesztőként terpeszkedtem egy elegáns forgószékben, amikor megroppant az ország gerince, felrémlett a széthullás veszélye. És mint minden nagy változás szerte e civilizált világban a recsegő-ropogó Jugoszláviában is először az értelmiségieken, főleg a sajtón verték el a port. Szűkebb és tágabb környezetemben repültek a főszerkesztői fejek autonomista, nacionalista, vagy éppen liberalista megbélyegzéssel, engem is besorolhattak volna bármelyik kategóriába, de néhány kritikai körüljárás után békében hagytak. pedig nem bántam volna, ha kiröpítenek a forgószékemből. Igazából sohasem szerettem ott üldögélni. De meghagytak a helyemen, úgy látszik, a hosszú közéleti években túlságosan jól megtanultam a leckét napi politikából. Még a háborút is elviseltem jó ideig, pedig akkor már nemcsak képletesen repültek a fejek. Jómagam sohasem kerültem veszélybe, de megfagyott a világ, beszűkült a mozgástér, leépült a szerkesztőség a forgószék körül, többé már nem áltathattam magam, hogy hasznos munkát végzek. Csöndben ösz8