Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "A műveltség meghalt, a nihil él " (Márai Sándor: Jelvény és jelentés)
zeteivel összecsengő téziseit tüstént bele is írta készülő regényébe. Ha diáriumában följegyzi: „Freud Mózese tehát nem volt zsidó; valószínűleg egyiptomi volt; de ez nem biztos” (160.) — viszontlátjuk eme hipotézist Berten fejtegetéseiben: „Hallom, Freud elvette tőlük (a zsidóságtól: L. H.) Mózest is...” (134.), illetőleg: „Mózes nem volt zsidó...” (140.). A Jelvény és jelentés vonatkozásában mégsem az effajta „összerímelések”, hanem a következő naplórészletek az igazán lényegesek: „Freud is hiszi, hogy (...) — és ez nagyon fontos — elsőrendűen antiszemiták azok a népek, melyek későn, véres ellenállások árán fogadták csak el a kereszténységei; mint a német és a magyar; lélekben nem is lettek soha, szívesen és igazán keresztények-, a totemisztikus-polytheisztikus tudatot csak ellenkezve rendelték alá a monotheisztikus hitnek, s a zsidók igazában a kereszténységre emlékeztetik őket, (...) gyűlöletük igazában keresztény gyűlölet, nem pedig zsidógyűlölet. Sok minden összemosódik itt, és sok az igazság e feltevésben” — majd később: a németek (mint a magyarok is), későn ismerkedtek meg a kereszténységgel, (...) nem önként lettek keresztények, (...) igazában (...) többistenhívő po- gányok maradtak. »Sie wurden schlecht getauft« - mondja zseniálisan Freud. Ez kísértetiesen igaz. S amit a zsidóban gyűlölnek, az (...) igazában nem is zsidó- gyűlölet, az kereszténygyűlölet. Freud nagy erővel mutatja meg, hogy nem véletlen, milyen egyforma bensőséggel gyűlölte a nemzetiszocialista pogányság a zsidóságot és a keresztény egyházakat. Mindez igaz és húsba vág. Berten tud erről valamit, s nagy segítség lesz számára Freud, mikor megmagyarázza a fiatal Garrennek a maga németségét” (165., 168-169. — a kiemelések a mieink!). Úgy hisszük: ide semmiféle kommentár nem kívánkozik. Kínzó kérdés volt Márai számára, vajon sikerül-e autentikusan, lényeglátó- an ábrázolnia saját korát. Műhelygondjait ekként rögzíti a diárium: (Goethe) „A francia forradalommal, mint élménnyel, nem tudott (...) megbirkózni. Miért? Időszerű és izgalmas kérdés számomra, most, mikor az Élményt, a Sértődötteket (sic!) írom. Mit lehet kezdeni a nyersanyaggal, ha kortársa volt az ember olyasminek, mint a francia forradalom, vagy két világháború?...” (Ami a Naplóból kimaradt: 142-143.). Nekünk úgy tűnik föl (s — indirekt módon — egész eddigi fejtegetésünk is ez irányba mutatott): Márai sikeresen megbirkózott témájával; tollán a „nyersanyag” átlényegült, megfinomodott, felemelkedett — az ő kedvelt kifejezését citálva — a költészet „térfogatába”. Más dolog, hogy e belső monológra épülő, esszébetétekkel telített könyv regény-e még, regény-e eléggé. A szó hagyományos, múlt századi értelmében nemigen. A szerző is töprenkedett ezen, diáriumában is, a Jelvény és jelentésben is, s mindkettőben a Thomas Mann, Freud (és mások) mellett olvasott Thomas Hardyhoz köti a dillemmáit. A regényhős, Berten a „fausti” kultúra végnapjaiból, a Nyugat alkonyából eredezteti a regény romlását, ekként: „Műfajok bomlanak fel (...), az idő légköri nyomásának változásában. így esik most széjjel szemünk előtt a regény, abban az értelemben, ahogy Balzac és Thomas Hardy feltalálták, ez a fiatal műfaj...” (135.). S mit mond erről az Ami a Naplóból kimaradt (175. — Márai kiemelésével!)? Hardy könyvében (a Lidércfényről van szó!) „... soha nem őbeszél, mindig csak a regény. Ez az, amit mi, a monologue Interieur locsogói, már nem tudunk többé; nem köz- beszólani...” — Igazságosan ítélt Berten és Márai? Abban az értelemben föltétlenül, hogy századunkban a regényműfaj szükségszerű metamorfózisa csakugyan lezajlott. 90
