Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Pomogáts Béla: Aranykagyló
A latin Dunántúlnak talán ez a leginkább latin részlete. Mintha Toscánában volnánk: szelíd szőlőhegyek, fehérre meszelt házak, piros cserepek és mindenütt sok-sok történelem. A bazaltkúpokon várromok: Szigliget, Csobánc, Tátika, a szelídebb dombokon présházak és kúriák, a hegyoldalakban náddal és zsúpszalmával fedett házak: hegyközségek, minden ház alatt vagy mögött pince, hűvös borral, a pincelátogatás hagyományos szertartásaival. A dombok és dűlőutak körül a mesék világa, minden csupa folklór, a dombok ilyen neveket viselnek: Majális-domb, Kamonkő, Rókarántó, Királyné szoknyája. A völgyhajlatokhoz, a patakokhoz regék és mondák fűződnek, a régi kocsiutak mentén betyárcsárdák várják a látogatót. Szigliget, Tapolca és Badacsony háromszögében minden hegytetőn és apró falun nyomot hagyott a történelem. A szigligeti vár a török korban élte virágkorát, s mint annyi más hazai erődöt, a Rákóczi szabadságharc veresége után császári parancsra robbantották fel. Mára csak egy sarokbástya és falainak egy része maradt meg. Megmaradt viszont a régi Lengyel-kastély a vár alatt, kapuján az egykori aranysarkantyús lovag: Tóti Lengyel Boldizsár 1638-ban faragott címerével. És persze Szigligeten található az egykori Esterházy-kastély, szép 18. századi barokk építmény, az ötvenes évek közepe óta a magyar írók alkotóháza, annyi irodalmi történet és számtalan irodalmi alkotás születésének színhelye. De Szigliget határában áll az egykori avasi templom romja, és a Rókarántó oldalában egy kis barokk kápolna, amelynek fehér foltját a Balatonról is látni lehet. Az Aranykagyló környékét nemcsak a természet, hanem az ember által alkotott „második természet” is Pannónia és egész Magyarország egyik klasszikus régiójává teszi. Régi várak, templomok, udvarházak a magyar „parasztbarokk” emlékei népesítik be a tájat, s a Balaton-felvidék településeihez költők és írók emléke fűződik: Tapolcához Batsányi Jánosé, Sümeghez Kisfaludy Sándoré, Badacsonyhoz Tatay Sándoré, Becehegyhez Takáts Gyuláé, Balatongyörökhöz Bertha Bulcsúé, Szigligethez pedig megannyi ott dolgozó, pihenő íróvendégé: Zelk Zoltáné, Örkény Istváné, Nagy Lászlóé és másoké. Vannak feledhetetlen emlékeim, amelyek prousti nosztalgiával idéződnek fel szinte váratlanul, hogy édességgel és fájdalommal töltsenek meg egy pillanatot. Úszom a Balatonban, szembefordulok a parttal, előttem a szigligeti öböl zöld dombhajlatai, jobbra a hajóállomás, árbocán leeresztve a narancspiros viharkosár. A parton minden bizonnyal nagy a zsivaj: fürdőzők, színes labdák, csónakok, benn a vízben mély csend, csak a langyos elem gyöngyözik, s egy hal a mélyben ver apró hullámokat. Egy kertben ülünk, vagy a szigligeti alkotóház teraszán, csendes beszélgetés, cigarettafüst próbálja elűzni a szúnyogokat, kancsóban vörösbor, az asztalon zsíroskenyér. Téli séta keresztül a behavazott szigligeti újfalun, egy-egy új ház a régiek mellett, barna faszerkezetek, fehér falak, akár Tirolban, a kertekben macskák neszeznek, mindent vastag, fehér csönd borít. Több mint negyedszázada járunk nyaranta (és olykor télen is) a szigligeti alkotóházba. Megszokott szobák, hagyományos életrend, ismerős szomszédok és asztaltársak. A mellettünk lévő szobában éveken át Örkény István írógépe kopogott, a társalgóban egymással versengve anekdotázott Galsai Pongrác és Palotai Boris, és hogy írta egy versében (Nyarak) Bihari Sándor: „A két könyökével mintha az asztalt / egyensúlyozta volna Nagy László. Vagyis az asztal / segítségével a földet”. Mindez már a múlt sűrűjébe merült, Nagy László közel húsz éve halott, az a régi asztal valahol a szemétre került, és a föld egyensúlya, úgy tetszik, menthetetlenül odalett. 137
