Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Szigeti Csaba: Névsorolvasás (avagy a szövegközötti személyesség)
d'Or, Lapin Agile, Vigourelles, Baty, Rotonde, Dome, Coupoie, Flore, Ami Emile, Chez Papa” (Scintilla animae, 65.p.). A Névmutató mint műalkotás Számomra jelenleg az emlegetett kötet vége az érdekes, az a rövid szöveg érdekel, amely a 177-186. oldalon olvasható. A szövegnek (egyugyanazon „szöveg”- nek) két címe is van. az egyik címe ez: Névmutató. Bevezetőjében a következőt találom: „A mutatóban csakis a történeti, létezett vagy létező személyek szerepelnek. A bibliai és a mitológiai neveket, valamint az irodalom költött személyeit kihagytam (KAF)”. E Névmutatóról azt állítom, hogy (a) Kovács András Ferenc (név) megsokszorozódásait tartalmazza. Alapját pedig költészetmágia képezi, vagy másképpen a költészetcsinálás mágikus felfogása, összhangban a „csoda” kifejezés hangsúlyos és kitüntetett használatával. Megkapónak és meghatónak vélem, hogy Kolozsvárott kijön egy esszékötet, szól Apollinaire-ről, Catullusról, a gyerekversekről, Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, a katolikus himnuszköltészetról, egyebekről, és akkor névmutatója van! Hangsúlyozom, egy esszékötetnek. Arra gondolok, hogy ír valaki, erről-arról, többnyire a nagyon jó irodalomról, bár ennek megítélése ízléskérdés (de itt az ízlés, ahogy látom, megbízható), ír éveken keresztül. Van itt antológia-előszó (a Világ világossága című Kovács András Ferenc-válogatás elé, a középkori keresztény himnuszköltészetről), verskommentár a Látó marosvásárhelyi irodalmi folyóiratba, défense (itt a gyerekirodalom védelme, amely területen szerzőnk szintén dolgozik, nem is akárhogyan), alkalmak, amelyekből összeáll egy esszékötet, és ha ennek van Névmutatója, akkor e tény magyarázatra szorul. Ezt a Névmutatót (amely szövegtípust honi könyvkiadásunk zöme már száműzte, tehát akkor sincs már, amikor nagyon szükséges volna, valóban tudományos művek végén például, míg korábban presztízs-szerepe is volt, ott is éktelenkedett, ahol semmi helye nem lett volna) nemcsak hogy adja egy esszékötet vége, de maga a szerző állította össze, mint ezt az idézett mondat is tanúsítja, amely — olvastuk - a 'valóságos' és az egyéb státuszú nevek közötti különbségről beszél, és amely külön szerzői szignatúrát is tartalmaz )”(KAF”)”. Kedvelem elképzelni Kovács András Ferencet, amint cédulázza esszéköteténekk korrektúráját, és ahol csak vezetékneveket írt korábban, ott most — képzeletemben — feláll, a Székely mártírok útján, a lakásban, lexikonokhoz megy, megkeresendő Peckham, Pages, Laurencin vagy Durry keresztnevét, beírandó a vessző után a névmutatóba. Fentebb, a gondolatmenet számos nem hangsúlyos pontjának egyikén „az egyik címről” beszéltem. A névsor lebegő státusza szempontjából lényeges, hogy nem egy, hanem két címe is van: a 177. oldalon és a Tartalomjegyzékben (a 192.- en) Névmutató a cím, a könyv elülső borítóján - félreérthetetlenül - „Holt Költők Társasága” a névsort mint műalkotást nevezi meg, azaz a névsor mint névsor az esszékötet helyeire utal az oldalszámok indexein keresztül, de a névsor mint műalkotás önmagára utal, az irodalom Kovács András Ferenc birtokolta tartományára. A Névmutatóban a névmutató szerzője is tárgyiasul, hiszen a K betűnél, vakulj, magyar!, öt előfordulással ott találjuk Kovács András Ferencet is, amint éppen birtokolja önmagát (amint éppen önmagára utal). 71
