Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Pokstaller Lívia: Csönd (elbeszélés)
Pokstaller Lívia Csönd M JL rx ilyen régóta kuporog bennem a csönd! Az előbb még azt hitte, a mondata, ez az első itt, kijelentő lesz. Állító. Valamit majd megállapít önmagáról, meg a kívül-belül rejtőzködő... De a csönd, amely fejében a gondolatot követte, any- nyira meglepte, hogy e rácsodálkozásból kibújt a felkiáltójel. „Dicsérem a csöndet, amellyel utamra engedtél. Csak a szemed...” Pedig dehogy sötétlett akkor még a túlsó part. Csak a csönd volt meg, a mondatok előtti, a mondatok utáni csönd. Órák múltak el, napok, amíg révészért kiáltott. Menekítette volna a szerelmét a csönd elől a csöndhöz. Az időből talán csak a csöndünk visz át az időtlenségbe. A perpignani Victor Hugo Egyetem Esztétika Tanszékének tanára határozott léptekkel szelte át az előcsarnokot, amelyet - ebédidő lévén - ellepett az előadótermekből kiáramló diáksereg. A tanár feltűnő jelenség volt, magas termetét a vállára terített elegáns felöltő lengte körül, ősz haja, erős, boltozatos homloka soha nem tűrt kalapot. Szakállábán bújkáló mosollyal nyugtázta a fiatal diáklányok tartózkodó csodálatát, és magában megállapította, hogy ez utóbbi években mintha nem is öregedne. Annyira. Az előadóterem ajtaján belépve ez a jó érzés még fokozódott is, s úgy belefeledkezett a saját, állandóságában is változó egyéniségének a szemlélésébe, hogy amikor a hallgatói a megjelenésekor felemelkedtek a helyükről, e pillanatban még ezt a gesztust is az ő személyét övező tisztelet és csodálat jelének tekintette. Arcára kiült a kicsit öntelt, kicsit cinikus, mégis elegáns félmosoly, s mindkét kezét áldásosztón a hallgatók felé nyújtva hellyel kínálta őket. Majd lekanyarította a válláról a felöltőt, a terem sarkában álló fogasra akasztotta, és egyetemi tanárhoz méltóan terjedelmes aktatáskáját a katedra hatalmas asztalára helyezve egyetlen mozdulattal kiemelte belőle előadása jegyzeteit. Tekintetét várakozóan felemelte, végigpásztázta a diákságot, megkereste azt a néhány, számára oly kedves arcot, és megvárta, míg elül a teremben a legkisebb zaj is. Majd amikor úgy érezte, hogy minden szempár az övébe kapcsolódik, minden figyelem az ő hangjának felzengésére vár, akkor ... akkor még egy egészen picike, leheletnyi hatásszünetet tartva mély lélegzetet vett és megszólalt:- Hölgyeim és Uraim! A stílus maga az ember. Ez ugyebár közhely. Hogy mégis mit mond ez a szó a ma embere számára, s hogy e fogalom miként kapcsolódik a művészet, az egyes művészeti ágak, irodalom, festészet, szobrászat, zene szellemi köréhez, hogyan nyiija meg ez a szó a művész belső világát, a személyisége egyediségét rejtő kapukat, azt j áljuk most körül - remélem, mellém szegődnek e kis séta során. A tanár egy pillanatra megállt, az asztal mögé lépett és mindkét kezével rátámaszkodott, a tenyerén érezte az asztallap hűvösét. Mélyen a hallgatói szemébe 31
