Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)

gyakorlatias kapcsolatait így (túljutván kora fiatalságán) leveleiben a tárgyszerű, ügyintéző jelleg s egy arisztokratikus póz kombinációja jellemzi. Belesimul a viszonyokba, igazodik a mindenkori partnerekhez, ugyanakkor - nagyon finoman, elegánsan — távolságot is tart tólük. Levelei, leszámítva az első' néhány év önmagát még kereső, eleve irodalmias jellegűnek szánt levelezését, jórészt rövidek, tárgyszerűek, elegánsak. A távolságtartásnak pedig nagyon finom, szinte észrevehetetlen eszközei vannak, csak a gesztus eltúlzása jelzi a distanciát. Ez a távolságot tartó, arisztokratikus póz jelzó'iban érhető mégis leginkább tetten (pl. „előkelő, úri”; „finom figyelem"; „finom és úri ajándék”; „Szép. nemesen magyar név”; „finom, úri figyelem”; „alázatos szeretet”; „úrias honorálás” stb. [Lev.51,393,413,425,429,433,437,441,456 stb.]) A tüntető reverencia itt a valódi bensősé- gesség ellentéte, hiányának elleplezése.

Igazi megnyilvánulási terepe így csak a művészet, a műalkotás létrehozása lehetett. Ez adta meg számára a szabadságot, amely — mint egy 1912 augusztusi levelében írta — számára a boldogságnál is fontosabb volt: „...Én szabadságot akarok, halálig, dolgos, korlátlan szabadságot, az nekem több, mint a boldogság.” (Lev.236.) S a művészet volt az a „kis szellemi mozgás” is, amely révén „sokszor megunt énjéből kissé kisétál”-hatott, s ahol, „alkalom adtán bukfencezni és cigány kereke zni is lehet” (Lev.28.). Mert a műalkotásban, ahogy már ugyancsak korán (1905) megvallotta, „csendesen élvezhetem az én ütemekre mért megszépült zokogásom, bőgésemet és rikoltozásomat” (Lev.79.). A szabadság és az önkifejezés világa volt tehát számára a műalkotás, amelyben meghaladhatta a hétköznapi életét kordában tartó szociológiai realitásokat. De hogyan, mi által? Korai levelei szerint gondolkodói ambíciói (is) voltak, a filozófiai érdeklődés, a filozófia nagy eredményeinek elsajátítása — kivált bécsi egyetemi éve idején - erősen jellemezte. Elméleti tájékozottságának valódi kiterjedése és mélysége azonban máig átláthatatlan, tisztázatlan. Pedig a levelekben elég sok ilyen utalás található, s elgondolkoztató Zalai Bélával való barátsága is. így csak sejthetjük, hogy e téren alighanem azzal a feszültséggel kell számolnunk, amelyre Németh G. Béla (1987.) hívta föl a figyelmet. Azzal tudniillik, hogy Kosztolányi ugyan ambicionálta a gondolkodó rangját, ezt azonban tőle még az őt kora fiatalságuktól jól ismerő, egykor filozófusnak készülő barát, Babits is megvonta. Filozófiája tehát, ha ilyenről beszélhetünk, olyan formában létezett, amelyet a kortárs nem filozófiaként érzékelt. Annyi mindazonáltal tény, hogy filozófiai indíttatásokkal, kivált pedig filozófiailag is értelmezhető fölismerésekkel számolnia kell az irodalomtörténet-írásnak, ha Kosztolányi életművét vizsgálja. Egyedítő sajátosságaként azonban semmiképpen nem a teoretikus spekuláció jelölhető meg; nála ezt jórészt a szerepjáték helyettesítette. Két mozzanat, a hagyomány és a nyelv szerepe viszont Kosztolányi önreflexióiban föltétlenül hangsúlyos, sőt időben előrehaladva erősödő.

A hagyomány, a múlt jelentőségének fölismerése már 1904-ben megtörtént nála. „Soha nagyobb képrombolás nem volt bennem, mint most — írta ekkor Babitsnak -. Megírtam már, hogy minden íróm, minden elvem és rablott támaszom, gyámoszlopom összedőlt, s majdnem romjai alá temetett. A jövő felé néztem, s most visszagörnyedek a múltba (de azért onnan is a jövőbe nézek). [...] Megéreztem a múlt hatalmát, titokzatos vonzóerejét, mely mint a fold központja, maga felé vonzza a tárgyakat: mint a sír a földi harcban kiszenvedett testet; mint - egyszóval őrületes hatalma van, s bűvköréből nem menekülhetünk.” (Lev.55-56.) Azaz, a hagyományt, vélte, vállalni kell, erejétől úgysem lehet függetlenedni.

A hagyomány, az embert valamiképpen meghatározó múlt azonban csak részben tudatos valami, nagyobb részben öntudatlanul hat. Hatalmában vagyunk, de nem tudjuk, hogy mi is az, ami irányít bennünket. Kosztolányi számára a hagyomány, a múlt megjelenési formája és közvetítője a nyelv volt — az a nyelv, amely a műalkotást is konstituálja. A nyelvnek e funkciójával kapcsolatos véleményét legtisztábban és legtömörebben egy 1927 februári levelében fogalmazta meg: „... a nyelvet lombikban előállítani nem lehet. Nyelv csak gyerekszobában születhetik, ivadékok munkája által. Hogy az önök nyelve [ti. az eszperantó] sok gyakorlatias célt elér, abban nem kételkedem. De a nyelv célja - legalább az én szememben — nem gyakorlati: vallás a számomra, a lélek ösztönös és titkos megnyilatkozása, hasonló a természetéhez.” (Lev.556.) A költőnek azonban Kosztolányi szerint (is) éppen a lélek az anyaga: „Mindnyájan egyformán élünk, szenvedünk, akár művészek

93