Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Szekér Endre: A modern magyar esszé néhány sajátossága

élmények, saját művének, a Gyásznak idézése, a családi tragédia, a hozzá közelálló Elektra-téma stb. éreztetik az igazi esszéíró egyéniségét, a „témán” való túllépést, személyes emlékek szerepét. Németh László Az én katedrám című kötetének előszavában az akkori fiatalság és a tanárok „érdekében” is teszi közzé a sajnálatosan elfelejtett (vagy félig elfelejtett) régi magyar irodalmi írásait, gyökereit, hiszen „hovatartozást szíhatnánk belőle ezután is egy lazuló nemzet szétgurulóban lévő atomjai”. Vall a magyar ritmusról, a protestáns korról Sylvestertól Szenczi Molnár Albertig, majd a XVII. és a XVIII. századról Bethlen Miklóstól Berzsenyiig. Németh László esszéista átéléssel tekint a magyar irodalom régi alakjaira. Bethlen Miklóst kicsit magyar Don Quijoténak nevezi, önismeretét nagyra tartja, élvezi stílusát: „Amit elmond, nemcsak hogy megéled, de sűrű vérrel éled meg”, — állapítja meg. Felfedezi önmagának is Bethlen Katát, Antigonéra gondol, és már az ő torkából hallja a saját regényhősének, Kurátor Zsófinak a hangját. Másutt meg mintha VII. Gergely hangját hallaná, amikor levelét magyarra fordítja. „Fekete ruhában fehér ragyogást” lát, sziget - Erdélyben, e megpróbált tartományban. Németh László különösen figyel irodalmunk Janus-arcúságára, keletre és nyugatra tekintésére, és sohasem felejti költőink remek prózáját Faludi Ferenctó'l Kosztolányiig és Illyésig. S amikor 1936-ban felolvasás tart a kecskeméti Katona József Társaságban A rejtélyes költő címmel Katonáról, igazi esszével, vallomással veszi észre, hogy a Bánk bánban „a magányos szívek mint sistergő fazekak állnak egymás mellett: szaggatottan pöfög- nek-dohognak, s ha tűrhetetlen már feszültségük, lelökik magukról a fedőt...” Németh Lászó érzi, tudja, hogy „a füstölgő bánki szenvedély: a jobb magyar mindennapi hangulata. Bánk bán-t végigolvasni annyi, mint kipanaszkodni magunk”. Az esszéíró igazsága maradandó, vallomása máig sugárzó. (Itt is igaz Illés Endre Artemisz-álarc című Németh Lászlóról írt esszéje, bár főleg az Iszonyra utal, de eltűnődik az író álarcain, műveinek szenvedélyes hősein, időszerűségén.)

Márai Sándor Ihlet és nemzedék címen közölte esszéit. De más műfajú köteteiben is vallomást tesz (Kassai őrjárat), sőt még prózakölteményeiben is esszészerű íróportrékat rajzol. A Négy évszakban pár soros esszéportrét olvashatunk pl. Vörösmartyról: „Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival, megszállta volna éjszaka Magyarországot.” Prózakölteményeiben is vall — mint Naplójában sokszor, aztán a Szindbád-regényben - szeretett Krúdy- járól: „... Úgy írt, mint egy úriember, aki éppen ráér. Mégis, mit csinált az életben? Ez az élet most, varázsos ködfátyolán keresztül, keletiesen titokzatos.” Az Ihlet és nemzedék esszéiben — mint Rónay László megállapítja - érdekes módon rendszertelenül dobálja egymás mellé az írásokat, Goethét és Krúdyt, Szász Zoltánt és Kosztolányit. Feltehetőleg Márai tudatosan törekedett erre az esetleges sorrendre, szokatlan egymásmellettiségre, ezzel is éreztette az esszéíró vallomását: az irodalom így vagy úgy egységes, mindegy, hogy milyen időrendben találkozunk az írókkal. Epiktétosz, Marcus Aurelius, a sztoikus szellem hatott Máraira. A Föld, föld! című idősebb korában írt visszaemlékezéseiben a hazáját elhagyó összegzés és fájdalmas vallomások, európai szellem és következetes anyanyelvszeretet (mint pl. a Halotti beszédben) figyelhető meg. A Föld, föld! című kötetében egyhelyütt hirtelen rákérdez: „És mi a szabadság?” Ugyanolyan gyorsasággal Babits válaszát idézi: „Babits indulatosan kijelentette: »Szabadság! mondják / és a föld bitókkal felfakad.«,, A keserű megállapítással nem vitázva mestereihez, így Montesquieu-höz fordul, s mint egy közvetlen beszélgetés közben, megkér minket, hogy a könyvet keressük meg: „Montesquieu (kérem a kötetet, ott van a felső polcon, a harmadik jobbról) azt mondta, »a szabadság az em59