Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Szabó József: Hazatalált fotográfiák
Szabó József Hazatalált fotográfiák .»..^Lülönös ajándékot hozott a posta K. A. címén a Forrás szerkesztőségének: huszonöt ismeretlen fotográfiát az erdélyi irodalom két vezéralakjáról, Kós Károlyról és Gellért Sándorról. A becses kultúrtörténeti dokumentumok - két fekete kartonlap szarkofágjába fektetve - messzi földről érkeztek hozzánk. Feladójuk egy frankfurti fotóművész: Stefan Weiss. Ezek az ismeretlen képek nekem régi ismerőseim: ott álltam mellettük, amikor világra jöttek. Valamiképpen még bábáskodtam is születésüknél. Most, hogy újra látom őket annyi év után, hegyeket mozdítanak bennem... A nagyváradi színházban, amelynek főrendezője voltam, 1977-ben műsorra tűztük Kós Károly katedrális-drámáját: a Budai Nagy Antalt. Színházunk fotósát, Weiss Istvánt elküldtük Kolozsvárra, hogy készítsen néhány képet a szerzőről a műsorfüzet számára. A kilencvennégy esztendős Kós Károly idő-faragta szobor-arca, befelé néző szemének homályos tükre, áldott templomépítő keze, amelyben akkor sem, sohasem pihent a fekete toll, puritán tuszkulánumának tárgyai annyira megihlették a fotóművészt, hogy egész kiállításra való anyaggal tért vissza Váradra... Öt nap múlva Kós Károly kezéből kihullt a toll: a Tündérkert legmagasabb vártornya leomlott örökre. Weiss István a huszonnegyedik órában örökítette meg halhatatlan alakját... Gellért Sándor a legvarázsosabb, legmarkánsabb egyéniség volt mindazok között, akiket ismertem és szerettem*. Arany János mondja Hamletról, hogy még érződik rajta a „vadíz”. Gellért Sándor minden mozdulatán, minden szaván, huncut tekintetének minden villanásán érződött a vadíz. Költő volt és nyelvész. A magyar nyelv ősgyökereit kutatta. Költői tehetségére Móricz Zsigmond és Németh László is felfigyelt. Karácsony Sándor leghűségesebb tanítványa maradt egész életében. Leikével rokon finn verseket ültetett át magyarra. Megírta a doni sereg pusztulását huszonnégy énekben a Magyarok háborújában. De sokszor bámultam őt megbabonázva Szatmáron, Váradon, Kolozsvárt vagy a Székelyföldön, amikor baráti körben boroz- gatva, estétől reggelig szavalta s magyarázta megtáltosodva Kölcseyt, Aranyt, Adyt, Sinkát vagy saját verseit! Hangjában ősi, vad dallamok, sípok, harci dobok zengtek-dübörögtek. Titkokat rejtő, mélyen ülő, ferde kalmük-szemében Ázsiáig lehetett ellátni. Ahol sámán volt valamelyik ősapja. Elvittem őt egyszer Weiss István Körös-parti műtermébe. A jószemű fotóművész azt a pillanatot faragta bele az időbe, amikor Gellért Sándor a Magyarok háborúját szavalja: Dáriusz hadait szorítja a szittya, Kár volt fészket rakni erre a nagy síkra, Vonulnak a hadak, a darumadarak, A nagy éjszakában nem is kurjonganak... A Gellért Sándorról készült portrésorozatot később közöljük. (A Szerk.)
