Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - „Mint forró csontok a máglyán” (Kovács András Ferenccel beszélget Fűzi László)
ák, Arábia, Babits, Biblia, Borges, buddhizmus, Cervantes, Dante, Dosztojevszkij, drámák, Eco, Egyiptom, emlékírók, Erdély, Erdélyi Helikon, etnológia, Európa, fakszimilék, festészetek, francia kultúra, filológia, geográfia, görögség, Granada, haikuk, Hamvas, Heidegger, helytörténetek, hettiták, históriák, Homérosz, Horatiusok, Hölderlin, Ibéria, India, inkák, irodalomtörténet, iszlám, Itália, Japán, képzó'művészet, kereszténység, Kína, kortársak, költőtársak, középkor, Krúdy Gyula, Latin-Amerika, mágia, magyar líra, magyarság, maják, manierizmus, Marosvásárhely, Mezopotámia, Mozart, németség, népköltészetek, Nyugat, ókori világ, Orbán Balázs, oroszok, örökkévalóság, Párizs, Perzsia, Platón, Pound, primitív népek, régészet, régi magyar irodalom, reneszánsz, Rilke, Róma, Shakespeare, Sumer, Székely János, székelység, Szilágyi Domokos, színház, szöveggyűjtemények, Tao-te-king, Teleki Téka, trubadúrok, Újszövetség, űrkutatás, vágánsok, versek, világlíra, zene... Nem is tudom: ha első hallásra-látásra nem is, de majd valahogy csak fölsejlik a kaotikusnak tűnő töredékek közötti kapcsolat: valami rendszerféleség, összhang, a könyvtár teljessége, tulajdonképpeni katalógusai. Ebben reménykedhetünk, hisz végül is képtelen voltam arra válaszolni, hogy miket olvasok... Annyi azonban bizonyos, hogy mindig, hogy naponta olvasok verseket. A mások verseit. Boldogan. Újra meg újra. Ez az életem.- Szatmáron is benne éltél egy szellemi közegben, Kolozsváron is, Vásárhelyen is: itt élsz-e igazából, vagy a verseidben? Mintha beletemetkeznél Lázáry Renébe, Jack Cole-ba: látszik-e, látható-e tőlük maga a költő? Nem nőnek-e Rád teremtett alakjaid? — Nos, én most is úgy gondolom, hogy én mindenütt egyfajta szellemi közegben éltem. Még Székelykeresztúron is, amely valahogy olyan volt számomra, mint (az ovidiusi példálózást félretéve) Babitsnak Fogaras... Ugyanis főleg a könyvtáramban éltem, melynél hatékonyabb szellemi közeget aligha lehetne elképzelni. Vagy hát olyan is lehetett számomra Székelykeresztúr, mint a vén Voltaire-nek Ferney, hiszen régi barátaim, ismerőseim sűrűn le-leruccantak arrafelé, sokan és többször is meglátogattak akkoriban: Kányádi, Fodor Sándor, Szávai Géza, Egyed Péter, Cs. Gyímesi Éva, Markó Béláék, Káli Istvánék, Tompa Gábor, Láng Zsolték, Váli Jóskáék, Ferenczes Pista, Ferencz Imre Csíkból, Fülei-Szántó Endréék Bukarestből, Budapestről pedig több ízben is Bárdi Nándi és Szijj Feri. Emlékszem, ahogy Ferivel a készülő Nappali ház terveiről beszélgettünk - különben ő is azok közé tartozott, aki kézirataimat a magyarországi folyóiratokhoz „kiközvetítette” annak idején. Hát azok sem voltak, mert nem is lehettek volna számomra igazán szellemileg ingerszegény idők... Csak éppen vidéki tanárként éltem. Nos, hát a verseimben, a teremtett alakjaimban is majdnem én élek: ahogy tetszik nekem, megsokszorozódva, mint valaminő fausti létben. Talán ezért nem is annyira veszélyesek ezek az alakmások. Nem nőhetnek rám, habár immár külön életrajzokkal, külön irodalomtörténetekre rugóan és rengetegen vannak. Mert a maszkok mögötti sokféleségben is csak én vagyok: pusztán én. Csak az én boldogan átjátszott fájdalmaim, félelmeim és bizonyosságaim. Csak az én életörömben bujdokló szomorúságom. Hitem és melankóliám, ha úgy jobban tetszik... Hát ezért sem félhetek én tőlük... Mert ők is én vagyok, és ők sem én... Mégis mennyi megkínlódott, megbűnhődött élet! Mennyi vidámsággal elkárhozott, mennyi bánatos üdvösségre jutott élet-lehetőség! Mennyi személytelen személyesség! Akkor tegyük föl, hogy csak a teremtésről és a megváltásról érdemes beszélni! Ám sokkal egyszerűbb volna azt feltételezni, hogy egyetlen alakmásom sincs, hogy (Borges gyönyörű Shakespeare-parabolájával 33
