Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Szalay Károly: Arcok törött tükörben
egymást az emberek, megállnak beszélgetni az utcán, itt még lehet szervezni tavaszi fesztivált sok tárlattal, hangversennyel, különböző rendezvénnyel. S talán időszerű e szerelmes földrajzról szóló vallomást egy olyan versrészlettel befejezni, mely 1981-ben a Forrásban jelent meg (aztán a Semmi közelít című, hátrahagyott verseit tartalmazó Illyés Gyulakötetben). A vers címe: Üdvösség vagy halál, alcíme: Németh László születésének nyolcvanadik ünnepére. „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja / s a kárhozókra, kőre, kő, / a büntető / idő botja kopog.” Szalay Károly ARCOK TÖRÖTT TÜKÖRBEN Oszkár-B- -krétától Örményországig, Finnországtól Portugáliáig, az Alpoktól a Kaukázusig, a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig kóboroltam a világban. Tudom, mások sokkal több helyre és messzebbre jutottak, mégis elégedett vagyok, mert csodából több emberöltőnyire való is jutott nekem az általam látott világban. Sok helyre, tengerpartra, hegyláncra, völgybe, gleccserek tövébe, katedrálisok hűs homályába, ódon városkák sikátoraiba, két- háromezer éves romok kövei közé nemcsak visszavágytam, hanem többször vissza is mentem. Van azonban egy helye a nagyvilágnak, ahová eltéphetetlenül kötődöm, ahová ötven esztendeje rendszeresen vissza-visszatérek és mindig új meg új szépségeket fedezek föl, s nem szűnő élményekben van részem. És ez a hely Kecskemét és tágabb értelemben vett környéke. Keleti határmezsgyéjét valahol a Tisza mentén, Csépa környékén jelölhetném ki, azon a tájon, ahol regős cserkészként népi szokásokat, tájszavakat, dalokat gyűjtöttünk, s esti tábortüzeknél mi tanítottuk népdalokra a környék parasztjait. A Tőserdő is része ennek a képzelt határnak. Oszkártól tudom, aki gyermekkoromban bejárta velem a környéket, a honfoglaló magyarok körülbelül ilyennek láthatták ezt a világot. Orvieto, Toledo, Monreal vagy Le Mans boltívei és oszlopsorai idézték föl bennem a gyermekkori hatalmas kocsányos tölgyek összeboruló ágait. Az örökösen alakjukat, méreteiket változtató szikes, fehér és fekete tavak ezüstfehér vagy mélybarna tükrei, amint alkonyatban vörösen fölizzanak, a mozgás örökkévalóságát sugalmazzák mindig. A lápok, a mocsarak, a vándorló homokbuckába tikkasztó szélben görgő ördögszekerek, amott a gyöngyvirágos tölgyesek, aranysárga homokfoglalatban méregzölden szikrázó ősborókások, csupa virág mocsaras rétek, kanalas gém, kócsag, gulipán, macskabagoly, (egyszer láttam életemben, azt is Oszkár mutatta meg), s a teknősök, amelyek a Bugac-patak vagy árok partján nyüzsögnek, ha alkalmas arra az idő. Nem folytatom. Persze mindennek középpontja a paraszt-polgár város, a legenda, a mese, az álmodozások és álmok forrása nekem, annak ellenére, hogy kézzel tapintható valóság. És Kecskemét és a Tiszapart, és a puszta és az édes illatú gyümölcsös kertek, az akácos, fényesadolfos utcák, a cifra, gőgös és önfeledten szép szecessziós épületek, a hűvös, klasszicista kolostor, mind-mind Oszkárra emlékeztet. A város, a táj Oszkárban inkarnálódik. 88
