Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Nagy Károly: Nyíregyházán mindig fúj a szél
zott. Amikor aztán édesapám kivágta, megengedte, hogy segítsek neki. Nagy munka volt, sokáig tartott. Majdnem nagy baj is lett, apám megvágta magát a baltával, a kezefejét a hüvelykujja tövében, mélyen. Csak szívta fogai közt a levegőt, nyögött, beszaladtunk a konyhába, édesanyám bekötötte. Vizes volt az a városrész, volt úgy, hogy az udvarunkból tó lett, mocsár, néztem benne az ebihalakat. 1944-ben szó'nyegbombázás pusztította az utcát, akkor már nem laktunk ott. Sok ház helyén csak hatalmas gödör maradt, alján bútortöredék, ruhafoszlány, cserép, víz. „Felülről fúj az őszi szél, zörög a fán a falevél...” És nemcsak a Kállai kettős visszafogott eleganciájú dallamára fúj, hanem aztán petőfis - szilajon is süvít - „nyargal, szikrázó haraggal”, igaz, hogy azt már jobbára a havas földeken, ahol hullámos hófúvásokat fodroz és barlangóval guri- gázik. De az őszi szél a Kossuth gimnázium, meg a Tanítóképző nagy ablakaiból volt a legszebb. Vitte, röptette a Kállai utca, meg a Károlyi kert hatalmas fái leveleit, s ha langyos idő volt, még a padjainkra is belebbent néhány a nyitott ablakon. A képző emeleti ablakából kinézve három szobrot is láttunk. A Dessewffy térről a daliás-kardos bronztestőr, Bessenyei György szerintünk azért nézett olyan szomorúan a Széchenyi úton át a Károlyi kertbe, mert Benczúr Gyula nagy, fehér, palettás kőszobra eltakarta előle a fák közt beljebb egy csobogó szökőkút fölött a haját igazító bájos-meztelen kedvencünket: Vénuszt. A város másik Kisfaludi Strobl Zsigmond-szobra is kedvenc volt. Miután a villamos iszonyú csikorgással befejezte a derékszög-kanyart a Kossuth utcáról a Bessenyei térre, a Vármegyeháza előtti Hősök szobránál szálltunk ki. Ahogy a lobogó hajú-ingű Toldi-alak hatalmas égnek emelt puszta öklével a hétfejű sárkányt győzi... „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom...” És nemcsak minden madár... Nagyfiú koromban a sóstói erdő közelében a Krúdy utcában laktunk és a szél néha hozzánkig hozta az ibolyaillatot tavasszal. Szerény, avarba-bújó, ígéretesen-szerelmes márciusi ibolyák illatát. Májusi estéken meg a kertekből orgonalilát és gyöngyvirágfehéret súgott a szél. A hódító akácvirágzápor, amit forró fuvallat szór hevült hajtincsekre... Aztán „elfújta őt az őszi szél...” Még most is látom a szép, szomorú két szemét, ahogy fölnézek a zongorabillentyűkről a Kozma-szám, meg a Horváth Jenő „Gyere, ülj kedves mellém” után a Bácsik cukrászdában. „Ezek nem könnyű percek... hát csak menj, kedves...” „Hej, szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok...” A jobb sorsra váltó világmegforgatás ígérete csalás lett, vad, véres visszaélés, keserű kín-évtized. Iskolából hazafelé nem a lányokról beszéltünk egy időben, hanem, hogy mit fogunk csinálni, amikor „bevisznek”. Az elkobzott görög katolikus püspöki palotában berendezett, magasra meredező antennás ÁVO központ előtt elhaladva eleinte hősködtünk egymásnak: le vannak ám izéive ezek 57
