Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Balla D. Károly: Baglyok őrizte táj

szét el is foglalta a Füzes a maga embermagasság fölé törekvő' ezernyi vadoncá- val, amelyek kusza kis erdeje a környékbéli gyerkőcök számtalan háborúsdija számára szolgált kiváló terepül. Jártunk az Ungra horgászni is, rángattuk szaporán a tenyérnyi szélhajtó küszöket, s tértünk haza büszkén, olykor fél kilóra is rúgó füzérükkel. Akkor még fürödni is lehetett az Ungon (ma úgy mondanám: az Ungban), vize a kavicsos mederfenékig átlátszott, s a közelben lakó asszonyok hajnalonta hatalmas kosaraikkal még ide (kicsit feljebb, a híd fölé) hordták mosni a ruhát. (Nyaranta az elszántabbak még most is megmártóznak a folyóban, de a gyerekeket rég nem engedik a messziről bűzló', zavaros, olajfoltos víz közelébe.)

A füzeknek és a csicsókának sok hasznát láttuk. Előbbi tavaszonta barkát nyitott, s ha nagy nyalábjaival tértünk haza, könnyebben elnézték a késéseinket; vesszejéből pedig megtanultunk fonni, fütyüló't faragni. (Csak nem azért lettem fűzfapoéta?! A fűzfánfütyülőjét!) A csicsókának a virága is szép (bár kevesen ismerik; kicsinyített napraforgókhoz hasonlítanám), ízletes a gumója (talán a karalábéra emlékeztet leginkább), legföbb értéknek mégis az ó'szönte kiszáradó egyenes szára számított: szivacsos belét ha kiszedtük, a hosszú csövekkel jókat lehetett ló'dözni: a szájunkba vet kisebb kavicsokat, borsót, babot nagy erővel fúttuk ki rajta, s ezek a lövedékek igen messzire elszálltak. Aztán meg — nem utolsó szempont — a csicsóka száraz szára kitűnően égett, pillanatok alatt hatalmas máglyát lehetett belőle hányni. A tűz melege bizony jól is jött akkor, ha télen az alig térdig érő' víz fölött a jég beszakadt alattunk és a cipónkét, zokninkat kiszárítva mertünk csak hazamenni. „Nyársra húztuk” lábbelinket, úgy tartottuk a láng közelébe. Kiszáradtak ugyan, de elviselhetetlen füstszaguk lett...

Ha tavasszal kisebb volt az áradás, az eró'sebb tövek átvészelték, s később cserjékből fácskává cseperedtek. Ám igazi, vastag törzsű fűzfa itt sohasem nó'tt, mintha tudták volna a csemeték: évente újraéledő' bozótosként tartoznak az Ung flórájához, nem egyénieskedő' indivuduumként.

*

A Kisvasút vágánya elvezetett egészen a Vadasig. Szabadon kószáló vadak talán a múlt században lehettek benne utoljára, ám kicsi koromban a sétányokkal felszabdalt szép park egy ideig mégis igazolta nevét: az akkor még üzemelő' „állatkert” okán. A szűkös ketrecek legnagyobb vadja egy kivénhedt barnamedve volt, ezenkívül vedló' szó'rű farkaspár, néhány róka, menyét, borz, vadnyúl és ó'zgida képezte az állományt. Volt még a Vadasban játszótér (rövid ideig körhinta is), kis biliárdterem, egy aprócska amfiteátrum, „táncbeton”, s innen nyílott a városi strand és a sportpálya bejárata. Igaz is, a Vadast ekkoriban már nem így hívták, Gorkij park volt a hivatalos neve, mint ahogy a mögötte üzemelő' UAC- pályát is Szpartaknak keresztelték, még jóval születésem eló'tt (Makszim Gorkijnak egyébként ugyanannyi a köze a városunkhoz, mint a római rabszolgavezér Spartacusnak az Ungvári Atlétikai Clubhoz). Most egyébként valószínűleg ukrá- nosított nevet visel mind a kettó', de - mint ahogy az újnál is újabb utcaneveket sem — ezeket már nem ambicionálom megtanulni.

Ide főleg gesztenyét szedni és biciklizni jártunk. Alkalmanként egyikünk- másikunk hol focira, hol teniszre, hol úszásra iratkozott be az utánpótlást is nevelő' sportegyesülethez, ilyenkor a többiek elkísérték, nézték, hogyan zajlik az edzés, vagy ha ezt megunták, pár száz méternyire találtak „amatőr” edzó'pályát, bort rúgni alkalmas rétet, még melegvízű szabadstrandot is: a közeli erőmű hűtővize itt zubogott párologva az Ungba, mely errefelé nagy részen még kemé39