Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Kántor Lajos: Tágkeblű tájhaza
munkatárs látogat hozzánk, netán a magyar olvasói kört tágítani próbáló antológiáink, a Cumpana, vagy az angol Render sajtóbemutatójára. Otthon vagyok (el sem hiszem, hogy már tizennégy éve) az innen ötven kilométerre, a Kalota völgyében meghúzódó Szentkirályon, a zentelki régi malomban. Az utcán a szomszédok ezzel a kérdéssel köszöntenek, nyilván nem is gondolva rá, hogy a legtöbbet adják, amit adhatnak: - Hát haza tetszettek jönni egy kicsit? — Azt, hogy így lesz, Csíki László, a régi tulajdonos sem biztosíthatta, de valamit megsejtetett belőle. Soha rosszabb adásvételt, mint ez a kalotaszentkirályi volt. Amihez ma már — a csíkiak, azaz Csikiék mellett — a gyergyóiakat is hozzá kell számítanom, hiszen újabb baráti közvetítéssel ők, a gyergyócsomafalvi ácsok jöttek el, mondhatni az utolsó (számunkra lejben még megfizethető) pillanatban, 1989 novemberében, hogy újjá varázsolják a tetőszerkezetet; nem valamiféle újgazdag hobbyhoz igazodva, hanem mert különben már ránk szakadt volna a gerendázat, a maradék zsindellyel együtt. Az utolsó cserepeket, a szomszédság kaláka-akciójával, december 1-jén, hófúvásban raktuk (rakták) fel. Akkor még sem a pár hét múlva esedékes forradalomra, sem ennek azonnali és távolabbi következményeire nem gondolhattunk. Ami a forradalmi előzményeket, vagyis a malom 1983 és 1989 közötti életét illeti, hát erról sok érdekességet lehetne elmondani. Például azt, hogy az első tulajdonosi években a társtulajdonost és családját (a testvér-viszonyra alapozva) megvádolták s ezáltal minket is, hogy Tőkés László-féle titkos iratokat, propaganda-anyagot tárolunk kint, valahol a malomtérben. Annyi volt igaz, hogy a Papp László váradi püspök által üldözött, majd elcsapott fiatal pap itt nyaraló testvéreit meglátogatta, találkoztunk, beszélgettünk; egyszer épp a malom előtt bokrosodtak meg a kölcsönvett lovak, felborították a szekeret, de szerencsére senki, így a Tőkés család egyik tagja sem sérült meg. A gyanú, hogy ott Zentelkén valamiben mesterkedünk, 1989 tele előtt állandósult. Ki hinné el, 1997-ből nézve a dolgokat, hogy a belügyes (helyi, körzeti?) éberséget Csurka István futólagos malombeli vizitája szította még inkább fel? Igaz, Kolozsvárról mentünk ki, két autóval, majd pár órás baráti beszélgetés után ki-ki indult haza, az útelágazásnál integettünk egymásnak. (Az útelágazás maradt meg.) Másnap feltörték a malmot és később megismételték az akciót, hogy ne higgyük túlságosan biztonságban magunkat. Szentkirály-Zentelke, az összenőtt két falu (már így együtt a szívünkhöz nőve) azért a béke és nyugalom jelképe maradt. Urbánus lényem-létem e népi kiegészülése — összhangban a dési felmenők életformájával — akár véletlennek mondható, de biztosan nem az. A malom regényét, a mi malmunkét megírni, a Kalota partján nem Adytól tanult, persze általa is erősített színeit, melegét, a pompás nyarakét és a biztonságot adó munkáét felidézni és folytatni, amíg bírjuk - legalább évtizedes életprogram. S az ember bízik benne, hogy nem éri oly csalódás, mint Kós Károlyt az élete központjává tett Sztánán (való, hogy háborús időkben); ami után soha többé nem tudott a Varjúvárra ránézni... Csalódások, váratlan fordulatok maguk is alakíthatják a tájhazát. A veszteségekről már szó volt. De a hiány érzete természetesen megköveteli, egészséges szervezet esetében, a pótlást - akár új tájak meghódítását, póthazák építését. És itt kell, úgy érzem, továbbgondolni, kényszerűen, Szabó Zoltán Szerelmes földrajzát, saját tapasztalatokra alapozva. Ha a korábbi évtizedekben a Ménesi úton, az Eötvös Kollégium környékén, bent az Irodalomtudományi Intézetben járva a fiúi nosztalgiák vettek körül, ám sosem éltem meg ott a hazaérkezést — a fiák és unokák másfajta érzéseket indukálnak. S észre sem veszi az ember, a budai Donáti utca vagy a pestlőrinci Havanna-lakótelep tizedik 30
