Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Fried István: Esterházy-pályarajz (Kulcsár-Szabó Ernő kismonográfiájáról)

narrátori pozíciók elbizonytalanítását (immár nem a szintén klasszikusnak mondható polifónikusság jegyében), illetőleg hogyan írható le az eddig legnagyobb szabású Esterházy-mű, a Bevezetés a szépirodalomba a posztmodernhez közelítve. Általában: a posztmodernről szintén sokan írnak, s mint minden divatszóvá vált-váló irányzatmegjelölés mára annyi mindent jelöl, hogy semmit sem jelöl igazában. S ha Garaczi László, mások szerint Kukorelly Endre művei a posztmodern kategóriába sorolhatók, ha az általam gyéren ismert külföldi szerzők közül Carlos Fuentes remeke, az Áttetsző tartomány vagy Christohp Ransmayr Ovidius-regénye posztmodern mű, akkor rámondhatjuk-e a Bevezetés a szépirodalomba megalkotottságára, hogy posztmodern eljárás szerint strukturált... Kulcsár Szabó éppen a szerkesztés mikéntjére vezeti be a rhizomatikusság fogalmát, Gilles Deleuze, Felix Guattari és Umberto Eco nyomán:

„Metaforikusán szólva: az elbeszélés egyetlen meghatározott irányban kifejlő »elágazási« struktúrájától eltérően itt oly eljárással van dolgunk, amely nem centrum és perifériák összjátékában építkezik, hanem az egymással tetszőlegesen, bárhol és bármikor összeköthető pontok hálózatában. Innen tekintve a Bevezetés... olyan nagyepikai alakzatként is felfogható, amely funkcionális értelemben épp azért nélkülözi saját poétológiai középpontját, mert nem kívánja egyetlen (»mérvadó») érték- és értelmezéstávlatba vonni a könyv fejezeteit.”

Mielőtt itt folytatnám, mégis két külföldi példát említek. Mario Vargas Llosa Júlia néni és a tollnok című regénye két, egymásba játszó történetében (a főhős érzelmes nevelődése mellett) egy hangjátékszerző különféle hangjátékai révén mutatja be, miféle zavar keletkezhet a „centrum” fölbomlásakor: a folytatásos hangjátékok sosem érnek-érhetnek a végére, nem kerekedhetnek ki, a történések nem válhatnak történetekké, függetlenednek a legelemibb logikától, a szerzőtől, a szereplők más hangjátékokba lépnek át, miközben megőrzik jellegüket, ám felborítják a viszony- rendszereket. így az ellenőrizhetetlenül önállósult szereplők fölmondják történésbeli helyüket, s a történések labirintusaiban bolyonganak elveszve. Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó... első mondatában kezdődik a regény olvasása, amelyet a történetdarabok kiegészítése utáni hajsza folytat, az utolsó mondatban befejezi az olvasónő Calvino regényének olvasását anélkül, hogy a valóságos olvasó bármelyik történet végére járhatott volna. De szükséges-e ez? íme, egy idézet:

„Minden könyv, amit elolvasok, része lesz annak az általános és egyetemes könyvnek, mely olvasmányaim összessége. (...) ama legfőbb könyv létrejöttéhez minden egyes könyvnek át kell lényegülnie, kapcsolatba kell kerülnie az előzőleg olvasottakkal, azok folyományává, illetve kifejtésévé, illetve cáfolatává, illetve jegyzetévé, illetve szövegmagyarázatává kell válnia.”

Ha ezt a felfogást szem előtt tartjuk, láthatjuk, hogy ez a hatástörténet előre és hátra érvényesíti az egymást magyarázó, e magyarázat révén egy olyan könyvvé sűrítő, kiteljesítő történéssorozat valódi centrumot nélkülöző egységét, amely különbözőségeiben egységes, azonosságaiban eltéréseket mutat. Visszatérve a rhizo- matikusságra, némi veszélyét érzem e növénytanból átemelt metafora kiteijeszthe- tőségének, mivel talán nem eléggé körülhatárolt. Eco fejtegetéseiben a nagyepikai vállalkozások igazolására, „eklektikájuk” (szerkesztetlenségük?) értelmezésére szolgál. Éppen ezért könnyen veszítheti el a Kulcsár Szabótól idézett szerzőknél még meglévő, viszonylag pontos leírhatóságot. Minthogy én nem tudtam, mi is az rhizoma, fellapoztam a Biológiai Lexikon II. G-L kötetét (Budapest, 1975. 114.), „Gyökértövis, gyöktörzs, rhizoma: függőlegesen vagy vízszintesen elhelyezkedő, pikkelyszerű alleveleket viselő, raktározó és szaporító földbeni hajtás. (...) A nőszirom vízszintes *, korlátolt növekedésű, mert a csúcsrügyből lesz a föld feletti hajtás, az oldalrügyből a bogas elágazású Kulcsár Szabó jól tette, hogy figyelmeztetett (a

79