Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Benkő Samu: Gyalogúton a szülőföld határában
szorgalommal dolgoznak, de egyre gyakrabban kérdezik önmaguktól: mindennek mi az értelme? Századok óta szokássá lett e tájon — mint a Székelyföld más falvaiban is —, hogy a családok gyermekeik közül általában egyet taníttattak: tanító, pap, gazdasági intéző', jogász lett belőlük. Mára a szülőit becsvágya megnövekedvén arra törekszenek, hogy fiaik, lányaik legalább érettségi bizonyítványt szerezzenek maguknak, lehetőleg nem elméleti líceumban, hanem valamilyen szakközépiskolában. De feltűnó'en hiányoznak a mezó'gazdasági szakközépiskolába járó gyermekek. Szemlátomást megcsappant a termó'föld vonzó ereje. A gyermekek nem akarják folytatni szüleik mesterségét, be is vallják, hogy nem szeretik a földet, a szobában vakkantó kiskutya vonzóbb, mint az ólban röfögő' disznó. A faluból elvágyakozó ifjúság boldogulását nem a szülőit járta hagyományos úton keresi. S maguk a szülőit sem igénylik ezt. Felfokozott iparkodásuk (az említett kemény munka) is arra szolgál, hogy minél erősebb anyagi hátteret teremtsenek gyermekeik életforma-váltásához. Ipari szakma és „blokklakás” került a korábbi, a gondozott falusi portában megtestesülő' jövóltép helyébe. Csakhogy a rosszul sikerült iparosítás és a tömbházgyártó városiasodás mára csó'dbe jutott, a nagy élettapasztalatú (pl. a városok piaci igényeit több száz éve ismeró') veteményter- mesztó' szülők félművelt (pontosabban szólva: korszerűtlen szakmai műveltségű) gyermekei tömegesen válnak munkanélküliekké. Van visszavezető' út a zöldséges ágyúsokhoz? A kérdésre nem merek egyértelműen válaszolni. Közgazdasági fontolgatás, szociológiai vétetésű jövőkép fes- tegetése helyett a szüló'földet járó gyalogember tapasztalatával hozakodom eló'. Tavaly tavaszi élményem, hogy temetó't járó útjaim egyikén, amint elhaladok egy, a mezó' kelló's közepén várakozó személygépkocsi (Dacia) mellett, mö- güle egy gyomláló fiatal nó' emelkedik fel, s nevemen szólítva köszönt. Hogylétem felól érdeklődve, kérdésre nem is várva mondja, hogy ó' melyik rokonomnak a lánya. Útirányomból látja, hogy a város felé igyekszem, biztat: üljek be az autójába, vagy ha kellemesebb, a füves útszélre, várjam meg míg végez félórányi gyomlálandójával, indul haza marosvásárhelyi „blokklakásába” és magával visz. Megvárom. Az autóba egyelőre nem ülök be, a zöld gyepre sem telepszem le, inkább magam is kigyomlálok egy-két nyúlsalátát, feketenadályt, szulákot, bizonyítván, hogy nem felejtettem el egészen ó'seim mesterségét, s még meg tudom különböztetni gyomot a fiatal veteménytól. Az órányi együttlét (maga az autózás nem tartott többet tizenöt percnél, de az én koromban ehhez az úthoz legalább két óra szükségeltetett volna) alkalmul szolgált tartalmas beszélgetésre. Megtudom, hogy a rokon fiatalasszony technikai középiskolában érettségizett, gyári munkahelyén villanymotort tekercselt, most munkanélküli. Szomszédfalusi fiú vette el feleségül, szerencsésnek mondja házasságát: férje nem iszákos (ez az elsó' jó tulajdonsága, melyet hangsúlyoz, mert az alkoholizmus lassan népbetegség a vidéken), nem durva, és „jódógú”. Egy gyárban dolgoztak, most külföldön építkezéseknél vállal mindenféle (kó'műves, ács, szerelő-) munkát, ami éppen adódik. Havonta jár haza, s hozza magával megtakarított keresményét dollárra vagy márkára váltva. Városi lakásukat (meg kellett néznem, hogy milyen szépen rendezték be) és az autót, mellyel a gyomlálásból együttesen megtértünk, szüló'i segítséggel vásárolták. Elmondja, hogy a földet, melynek szélén találkoztunk, édesapja adta a visszakapott ó'si örökségből, hogy azon megtermelje családja számára a konyháravalót. Arra pedig nagy szükség van két jó étvágyú kisiskolás gyermekük miatt. A gyomlálásból is vacsorafó'zésre sietett haza. Testvére férjhez menve a határon túl keresi maga és családja boldogulását. 22
