Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Fried István: Esterházy-pályarajz (Kulcsár-Szabó Ernő kismonográfiájáról)
jabb irodalmunknak, hogy szak- és diákköri meg szemináriumi dolgozatok kísérlik meg a szembenézést az életművel, az egyes művekkel, hogy az Esterházy-szakiro- dalom tetemes, nemcsak a magyar(országi), hanem a külföldi is (magam két, néhány éve publikált tanulmányszerű ismertetésre emlékszem, az egyik az Information zur Deutschdidaktikban jelent meg egy innsbrucki docens tollából, s a Fuharosok at méltatta, bár a műben a politikai, szovjetellenes célzatot értékelte, a másik, hajói emlékszem, a Die Presse irodalmi mellékletében a Hrabal könyvé rol, ez elmarasztaló volt. Egy pozitív, egy negatív: így kerek a világ...), Kulcsár Szabó munkáját látszólag megkönnyítette; meg az is, hogy Esterházy írói technikájáról maga az író több ízben elmélkedett, maga is nyilatkozott művei modalitásáról, a nyelv problémájáról. Ha nagyon sok helyem lenne, bő terjedelemben mutatnám ki, hogy mindez természetesen inkább nehezítette Kulcsár Szabó dolgát, mint segítette. Részeredményeket, egyes dolgozatok, kritikák finom és találó megállapításait, ötleteit nyilván be lehet építeni az előadásba. De éppen ennek a kismonográfiának az Esterházy-recep- cióról szóló, egyik számottévő tanulsága, hogy egyrészt mennyire ki van szolgáltatva még az igényes kritikai diskurzus is az adott műre szűkülő, nem időbeli (meg)tör- ténéseiben felfogott és a mű felhívási struktúrájára nem(igen) válaszoló szemléletnek, hiszen ennek folyományaképpen olyan (elméleti, mégha látszólag el- mélettelenül elméleti) előfeltevések torzító optikáján keresztül tekint a műre, amelyből még a közvetlen elődökhöz és a legszigorúbb kronológiai értelemben vett kortársi művekhez való viszonyára is csupán egy hagyományossá merevedett nézőpontból nyílik rálátás, másrészt — mint arról másképpen volt szó — Esterházyról szólva, nemcsak „a regény, amint írja önmagát”, hanem az újabb alkotások is szüntelenül átírják saját előzményeiket, az életművön belül és kívül megteremtik a maguk előszövegeit, és nyitottak utókoruk iránt. Kulcsár Szabó úgy oldotta meg feladatát, hogy kitért ama csábítások elől, amelyek az Esterházy-kutatásra leselkednek, száműzte a kötetből az életrajzot, még a más Kalligram-kötetekben található életrajzi-időrendi táblázat is hiányzik a végéről. A fényképek ugyan betekintést engednek a családtörténetbe, maga az életút jórészt rejtve marad, a labdarúgócsapat képe csak annak mond valamit, aki a Termelési-regényt már olvasta, a dedikálások, a külföldi kollégákkal való közös jelenetek (többnyire felolvasások) szintén az író, az alkotó Eseterházyról közölnek valami fontosat. Viszont (s ez ebben a formában mondható kissé szokatlannak) Kulcsár Szabó szinte egyszerre adja az Esterházy-pályarajz kanyargó állomásait meg az Esterházy-befogadás historiku- mát. Minthogy ennek a kérdésnek már akadt egy avatott historiográfusa, Mészáros Sándor személyében, Kulcsár Szabó nem a filológiai részletekkel ajándékoz meg (bár ez sem érdektelen, valójában kor- és kortörténet), hanem a kritikákból és tanulmányokból kiolvasható elméleti háttér és irány bemutatásával. Az újdonság: az igen polémikus alapállás, a szerző tudniillik sem Esterházy Péter műveit, sem a róla összeírt „szak”-irodalmat nem kritika nélkül tekinti át. Úgy Esterházy-kismonog- ráfia, hogy a magyar kritika és irodalomtörténet egy fordulatos szakaszának nem teljes, de az elméleti megfontolásokat illetően alapos, jól átgondolt tudósítása. Természetesen Kulcsár Szabó a maga hermeneutikai horizontjából vitázik, dokumentál, érvel, szövegelemzést végez olyképpen, hogy Esterházy szövegközi, sőt, saját szövegeit is mind újabb összefüggésekbe helyező, majd ez összefüggésekre reagáló eljárásairól nemcsak a már földerített, majd a maga által kikutatott montázsok és kollázsok az eddigieknél részletezőbb rajzával szolgál, hanem oly módon is, hogy jelzi: miképpen lép ki (nem mindig egész szívvel) Esterházy a magyar klasszikus, sőt, utómodernség szöveghagyományából és nyelvfelfogásából, miként kísérli meg a 78
