Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Bogdán László: Nárcisz
ragja, miközben néhány lépésre zsemlefoltos tinók tépik, harapják a jó füvet. Paradicsomi a béke körülöttünk. S Szentgyörgyön a múzeumigazgató megölel. JÓ, HOGY MA JÖSZTÖK, TEGNAP ZABOLÁN ÁSATTAM, HOLNAP PITYÓKÁT SZEDEK! Ez is az én városom, hiszen nagyapám halotti bejegyzése is előkerül a Plébánián, a régi matrikulát fellapozva. Csak egy dologgal nincsen békém. Kár volt talán Nannyó kertjét-házát újra látnom. Az új tulajdonosék birkát tartanak, akiok, trágyaszag, silóban száradó takarmány, málló vakolat és pusztulás, se kert, se rend. Volt kerekeskutunk is jelképe az enyészetnek. Vörösmartynk Délszigetje se különb, mikor Rom isten kinézett a pusztába. Hiába is tennénk mérlegre szépet, rútat, rosszat, veszélyt vagy jót. A fecskék sem kérdik, ha gyülekeznek a nyárfák tornyában, érdemes-é útrakelni. Bogdán László NÁRCISZ avagy a bálványost ősz Egyed Péternek-*■ a Bükszád felől, kocsival közelítjük meg Bálványost, mindig megállunk félúton a forrásnál. Ezek a kövek a forrás körül, a patakparton, olyanok, mintha óriások dobálóztak volna velük s aztán játékukat váratlanul megunva, itthagyták volna őket. Ősz van, körös-körül sárgás, zöldes, bíborló levelek hullnak, zizeg az avar, sejtelmesen, mindentudóan, mintha csak Rilke híres sorai valósulnának meg mindenütt: „a lombok hullnak, hullnak, mintha fönt / a messzi égnek kertje hervadozna...”1 Talán egy negyedszázada, itt, ennél a forrásnál ismertem meg Nárciszt. Kék miniruhában volt, koromfekete haját lobogtatta a szél, a nyár már akkor is búcsúzott, úgy sütött a nap, mintha kárpótolni akart volna valamiért — mintha bármiért is tudna kárpótolni! -, és Nárcisz Bálványosvárról érdeklődött. Most néhány adalék, előbb akkori hm? — lelkiállapotomról. Egy esztendővel voltunk a kilobbanó párizsi tavasz és a fényesen sikerült prágai biennálé után, amikor messze hallhatóan dübörögtek fel a testvéri tankok és a pszichopaták. »Vert hadak és vakmerő remények« kábulatában igyekeztünk szálláshelyünk, a Szent Anna tó felé, hogy néhány hétre - újmódi nomádként - szabadnak érezhessük magunkat... Nem, nem indiánok voltunk. Vikingek!... De ezt akkor még nem tudta Nárcisz. Mindenesetre megindultunk Bálványos felé, a levegőben mondottam már, szinte állott a meleg, de én tudtam: mindez csalás, hamarosan jön az ősz, Bálványos évszaka. Most, huszonhét év múltán megpróbálom a Nárcisz szemével is látni és láttatni a földnek ezt a — Hamvas Béla hasonlatát idelopva — páratlan helyét. De ki volt Nárcisz? És honnan tudott Bálványosvárról? 1 Kányádi Sándor fordítása 15
