Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Beke György: Tatárhalom
Mondják, hogy a kicsiny domb, a síkság közepén, úgy recsegett-ropogott, mint süllyedő gálya tengeri viharban. De lehet, hogy csak a félelemtől doboltak a szívek. Ki is hallhatta meg a „hangyaboly” zokogását? Zabola község elég messzire van ide, noha ennek a falunak a határába esik Tatárhalom, az óriási vakondtúrás. Délre, délnyugatra szabad a síkság, beleszakad a Szépmező lapályába, amelyik a Székelyföld legjobban termő vidéke. Homokos talajában ökölnyire nő a burgonya, s olyan puha, hogy vízben főzve szétomlik az ember szájában. A kukorica édes, mintha mézzel öntöznék. Elnyúlik a Szépmező az én falumig, Uzonig, még tovább is, Kökös határába, ahol a Felső-Háromszékről induló Feketeügy lomhán belefekszik az addig csíki tájakat járó, serényebb, de keskenyebb medrű Oltba. A mi folyónk ellustul a síkságon. Legszékelyebb folyó, mert Háromszéken ered, és a megyében be is fejezi pályáját. Elnevezése évezredek emlékét őrzi: akkor kapta ezt a nevet, mikoron a magyar ügy szó még folyóvizet jelentett, miként a jó a Szilágyságban és Biharban szintén ugyanezet (Berek + jó — Berekjó, Berettyó), a séd meg a Dunántúlon hasonlóképpen (Malom a Séden). Őseink a vizekre bízták nyelvi „névjegyüket”? Maga a Feketügy gondoskodik a titokzatosságáról. Nincs pontosan meghatározható forrása, mint ahogy a történelemnek sincs biztosan igazolható kezdete. Erek, csermelyek törtetnek elő a Kászoni hegyekből, a Nagy Sándor-tető alól, minden irányból, és együttesen lépnek ki a fennföldre. Melyik hordozza a jövendő folyó nevét? Miért Tatárhalom a zabolai emelkedés neve, a síkság közepén, amelyet - mintha félnének tőle — az öreg országút és a jóval fiatalabb vasút egyképpen elkerül? Egyik a síkság nyugati szélén fűzi pártába a falvakat, másik keleten. Akkor találna a neve, ha a dombocska hatalmas sír lenne, amely mélyében tatárok seregét rejti, talán egész Tatárországot. Magyarok temetkeztek itt, a tatárok előtt rejtekező, a betörőkre váró és lecsapó határ- védők. Nincs itt egyetlen tatár sírja. Az emlékezet mégis nekik ajándékozta az emelkedést. Borong a történelem, mint a havasok ködbe öltözött csúcsai. Tatárok, magyarok, székelyek. Kiket illetnek meg az emlékek? Kik is az eleink és milyen nyelven beszéltek, kérdeztem meg, a Feketügy jogán, egy másik székely folyó, a Homorod fiától, László Gyula professzortól. Tatárhalom oldalában minden szavára pontosan emlékezem: „Meggyőződésem, hogy a székelyek az avar korban már a Kárpát-medencében éltek. Egyik népe lehetett az onogur, fehérmagyar honfoglalásnak. De az is lehet, hogy a székelyek még korábban jöttek ide. Említhetem az Attilától való származtatást. Ennek komoly írásos anyaga van... Mindenképpen: a székelyeknek itt kellett élniük a Kárpátmedencében jóval Árpád előtt. Nemcsak én állítom ezt. Ami nem jelenti azt, hogy nem maradtak székelyek Magna Hungáriában is. A tatárjárás korában a pápa meg külföldi fejedelmek követei, mikor a tatár kánhoz utaztak, hallottak ezekről a székelyekről, és amit hallottak, azt feljegyezték... A székelyek itt is, ott is milyen nyelven beszéltek? Milyen más nyelven, mint magyarul? A székely nyelvjárásban az idegen eredetű szavak semmiféle többletet nem képviselnek a magyar nyelvhez képest.” Miért a szorongásunk, ha ilyen messze múltba kalandozik a képzeletünk? Megtanítottak arra, hogy a „hun leszármazás” ködös, vagy éppenséggel „reakciós” elmélet, amit Orbán Balázsnak még meg lehet bocsátani, de egy mai tanult embernek már nem. Belénk sulykolták, hogy nem alapozhatunk ilyen dolgokban a népi emlékezetre, csacska mesékre, egyedül a tudomány illetékes megmondani az igazat. Lehetőleg minden politikai rendszerben és minden országban másképpen. Csaba királyfi soha nem lovagolt égi mezőkön, mert talán a földön sem élt soha. Milyen rövid az út ettől a magyar tagadástól a román tudósok, köztük a világszintű Nicolae Iorga állításáig, hogy székelyek nem is voltak soha, csak „elmagyarosodott románok”. Iorgában volt annyi tudósi felelősség és fegyelem, hogy élete alkonyán visszavonta, megtagadta ezt a tételét, de mi haszna, ha az tovább él a román közhiedelemben. Ma is felemlegetik, így a moldvai csángó-magyarok kapcsán, akiket senki nem tud megvédelmezni a földi méltánytalanságoktól, anyanyelvűk eltiltásától, hát még miként óvhatna meg a „magas tudomány” állításaitól? El kellett tűrniük, hogy egy dilettáns történész, félművelt hamisító, Dumitru Martinas a Iorga-tévedés ikertestvérét hirdesse meg, a tudós után fél évszázaddal. Szerinte a csángók 7
