Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Olasz Sándor: Az „aszályos remény” költője (Kovács István: A tér töredékei)
Olasz Sándor Az „aszályos remény” költője Kovács István: A tér töredékei „A költők azt tartották róla, hogy történész, a történészek azt, hogy költő. Költő és történész, ha találkozott, azt, hogy műfordító.” Kovács István jellemezte így önmagát másfél évtizeddel ezelőtt, s ez a bizonytalanság a mai napig nem tűnt el. Verseit az utóbbi időben ritkán olvashattuk, úgy tűnt, a történettudomány és a kulturdiplo- mácia végleg elrabolta a legendás Elérhetetlen fold egyik költőjét. A Havon forgó ég (1973), az Ördöglakat (1982) és a Véset (1985) óta hosszú idő telt el. Csak most látjuk, hogy a költői műhelyben változatlanul munka folyt. A tér töredékei nemcsak az új versek, hanem a jól ismert régiek másféle elrendezése, új kontextusa miatt is meglepetés. A beszédes szünet lehetséges okait pedig mai líránk felől is érdemes szemügyre vennünk. Már a pályakezdés idején láttuk, hogy Kovács István úgy kapcsolódik egy nagy líratörténeti, „nagyköltészeti” tradícióhoz, hogy nemcsak a váteszi szerepkörrel, a nagy szavak heroikus-romantikus igézetével szakít, hanem mesterei (elsősorban Illyés és Nagy László) kései verseinek szemléletétől és poétikájától is távolodik. Kiss Ferenc már az első verseskötet megjelenése után (és ma is érvényesen) jellemezte - a Koszorú és A halál ajkain című versek alapján - az Illyés és Kovács István lírája közötti különbséget. A „törvénytudat szigora” az egyikben, a törvények meg- csúfolhatóságának tudata a másikban. Kovács István nem protestál, hanem kérlel, s a verseket alkat és szerep feszültsége teszi izgalmassá. A „sorsügyektől” később sem fordult el Kovács István, de a sorsvállaló irodalom ólomköpenye alól kimerészkedve a líra újabb területeit hódította meg. Nagy László is zárt és követhetetlen Kovács István számára. Ahhoz a költészethez az emberi nagyság, a személyiség és a szabadság megvalósíthatóságának tudata kellett. Kovács Istvánék nemzedéke már inkább a felőrlődő szubjektum megoldhatatlan gondjaival szembesült. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy Kovács István már korai verseiben egészen másféleképpen, más hangszerelésben szólaltatta meg ezt az újfajta létélményt. A tér töredékei nem tükrözi a kronológiát, a korábbi verseskötetekből viszont rekonstruálható a folyamat: a szó-poétikától való elmozdulás. Az évek múlásával már Kovács István sem annyira a szép és tökéletes szavakra figyelt, mint inkább a mondatokra. Az olykor túlbonyolított szóasszociációktól, a szemantikai nyitottságtól a szintaktikai lehetőségek bővítéséig jutott el. Hagyomány és újítás teremtő feszültségére derül fény, ha Kovács István harmadik mesteréhez, Jékely Zoltánhoz való viszonyát vizsgáljuk. Kovács Istvánnak is van néhány - minden érintésre sajgó - érzelmi területe. Az apa elvesztése, az elmúlás, a múlandóság átérzése, az etnikum kiszolgáltatottságának képeibe sűrített * A tér töredékei. Válogatott és új versek. KÉZirat Kiadó, 1995. 72
