Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - XI-XII. rész)
messzebre megyünk a csoporttól, látták, hogy szökni akarunk, csakhogy azt is tudták, akárcsak mi, hogy nem futhatnak utánunk, mert most ók vannak kevesen, a foglyok meg sokan, ha utánunk jönnek, szétszéled mindenki mindenfelé. Ordítoztak és átkozódtak a nagy mezőben, majd lőni kezdtek ránk, de azt is tudtuk mindannyian, hogy a tányéros orosz géppisztolyok közelről kilyuggatják az embert, de nem hordanak messzire, és mi már lőtávolságon kívülre sétáltunk. Még így is örültem, életemben először, hogy kicsire nőttem, mert kis célpont voltam még az eltévelyedett golyóknak is. Azt hiszem, Tölgyesi Miska is örült, hogy ő sem nőtt túlságosan nagyra. Elve elmentünk hát két ellenkező irányba... A Kis Kőművesen segített a beszéd. Már nem dadogott, és a vér is visz- szatért az arcába. — Tölgyesi Miska okosabb, mint te — mondtam. — Nem siet haza. — A családomhoz kellett jönnöm.- Az a mulya keresztkomád, a Mádi Jóska, vagy minek hívják, nagy késéssel fog hazatérni Szibériából, ha egyáltalán hazajön, te viszont túlságosan siettél és beszaladtál a boldogan ünneplő győztesek közé. Kész csoda, hogy sikerült megmenteni a bőrödet. — Örök életemben hálás leszek magának.- Nem fognak bántani. Úgy látom, megnyugodtál valamennyire. Most már mesélhetsz a hazatérésedről és a községházáról Megint sápadozni kezdett, igyekeztem bátorítóan nézni rá, összeszedte magát, bár az első szavakat még kicsit reszketve szűrte ki.- Tegnap este érkeztem meg. A zsidó temetőn és a német temetőn keresztül osontam a házunkhoz. Meglapultam az ablaknál, hallgatóztam. Bent orosz, meg szerb beszéd folyt. Később megtudtam, hogy hozzánk meg a környező kényelmesebb házakba orosz és partizán tisztek szállásolták be magukat. Eloldalogtam onnét, behúzódtam Zóki Andrásék kapualjába és vártam. Facipős gyerekek jöttek a folyóról, sötétedésig játszottak és csúszkáltak a jégen, a fiam is ott volt közöttük, ő volt a legkisebb, egy idősebb fiú, a Borús Pali vezette kézenfogva. Messziről követtem őket, láttam, hogy Ifjú Sándorék házába mennek be. Egy darabig füleltem a ház előtt, odabent csak asszonyi beszéd és gyerekzsivaj hallatszott, bementem hát. Legalább fél utcányi asz- szony gyűlt ott össze, meg rengeteg gyerek, azok, akiknek a házában tisztek szálltak meg. Terus felsikoltott, amikor meglátott, majdnem összeroppantot- ta a csontjaimat, aztán a többi asszony is ölelgetett. Leültettek, a bakancsokat lerángatták a lábamról, vizet hoztak, mosták vérző lábamat, és faggattak férjeikről, fiaikról, akikkel együtt szolgáltam a honvédségben. Úgy látszik, én vagyok az első honvéd, aki visszajött a frontról arra a tájékra. Hajnalig be nem állt a szájuk, kérdezgettek, nekem beszélni kellett, egy pillanatra sem tudtam behunyni a szemem, muszáj volt válaszolgatni, hogy kit, mikor és hol láttam utoljára, pirkadatkor már azt hittem, hogy elájulok a fáradságtól. És akkor bejött két fegyveres partizán a házba. Azt mondták, Gion Pétert, a magyar tábori csendőrt keresik. Maga is ismeri Pétert ... — Ismerem. Keménykötésű legény.- Ezért is lett belőle tábori csendőr. Próbáltam megmagyarázni annak a két megveszekedett marhának, hogy nem én vagyok Gion Péter, hiába, kirángattak az asszonyok közül, és vittek a községházára. A magyar temetőn 37
