Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Szabó Gábor: Szerzők - Tegnap és Ma (A Kalligram kismonográfiáiról)
Szabó Gábor Szerzők - Tegnap és Ma / A Kalligram kismonográfiáiról gencsak nehéz „összefoglaló érvénnyel” írni egy monográfiákat tartalmazó sorozatról, melynek egyes darabjait azonkívül, hogy mindegyikük a pozsonyi Kalligram gondozásában látott napvilágot, nem sok minden fűzi össze. Az a nem túlzottan leleményes észrevétel ugyanis, mely szerint e monográfiákat ismert irodalomtörténészek írták még ismertebb írókról, sokkal inkább elválasztja, mintsem megnyugtatóan zárt összefüggésrendszerbe helyezné e szövegeket. Optimábs esetben az alkotói életmű bemutatásának mélyén ugyanis valamiféle gondolkodásmódbeli, terminológiai immanencia, egy koherens fogalmi háló húzódik meg a monográfus jóvoltából, melyen keresztül megteremtó'dik a lehetőség az adott szerzőhöz való viszony sajátos artikulálására. Ebből következik, hogy pl. Szegedy-Maszák Ottlik könyve éppúgy beszél írójának elméleti elkötelezettségeiről is, mint Ottlik Gézáról, s hogy Kulcsár-Szabó Ernő Esterházy portréja sem függetleníthető szerzőjének eltökélt recepcióesztétikai vonzalmaitól. Mindez persze természetesnek tekinthető, hiszen aligha kérdőjelezhető meg az az állítás, miszerint bármely tudomány tárgyai a legkevésbé sem tekinthetők a természetben eleve adott objektumoknak, hanem kizárólag bizonyos módszerek alkalmazásának eredményeképp létrejövő nézeteknek. „Tényálladék csak aztán jöhet létre, miután már belehelyeztünk egy értelmet.” 1 illetve „Az ember a dolgokban végső soron csak azt találja meg, amit ő maga tett bele; ezt a megtalálást nevezik tudománynak;”^ ugyanis a megismerés egyszerűen annyit tesz, hogy magunkat valamiféle feltételek közé helyezzük - véli Nietzsche, s e gondolatainak különbözőképp átretorizált formái főnixként reinkarnálódnak bizonyos XX. sz-i elméleti műhelyek elképzeléseiben. Mindezekből adódóan a Tegnap és ma sorozat szövegei - legalábbis a színvonalasabb darabok esetén - saját pozíciójukat is tisztázni kívánva egy irodalomtudományos, értelmezői módszer allegóriájaként is olvashatók, s az eltérő módszerek által konstituálódó „tárgyak”, melyek aztán az „Oravecz Imre”, „Grendel Lajos”, vagy a „Tolnai Ottó” jelölőkre lesznek redukálhatok, épp a monográfus által választott előfeltevések és a hozzájuk kapcsolt fogalmi apparátus használata nyomán nyerik el jelentésüket. Mármost az is nyilvánvaló, hogy a monográfus értelmezői módszerével interakcióba lépő befogadói tudat éppúgy csak saját elvárásainak, kulturális hagyományainak szűrőjén át tesztelheti - vetheti el, vagy legitimálhatja — a monográfia szövegét szervező szabályrendszert, azaz a szerző és a befogadó kulturális elkötelezettségeinek hasonlósága-különbözősége fogja eldönteni, hogy a dialógusok nyomán keletkező jelentés mennyire tekintődik érvényesnek vagy használhatónak az egyes olvasó számára. A monográfia szerzője bizonyos elméleti szövegek ismeretének birtokában vállalkozik az általa értelmezett író szövegeinek vizsgálatára. Alapvetően „már”-helyzetben van, amikor is „reconstruction a „context” or a „realyti takes place on the basis of „textualized” remainders of the past”.'* Tulajdonképpeni feladata a rendelkezésére álló szöveghalmaz 1 1 F.Nietzsche: A hatalom akarása és az igazság; in: Az értékek átértékelése; Holnap Kiadó, 1994. 80. 2 ib. 88. ■! Dominick LaCapra: Rethinking Intellectual History: Texts, Contexts, Language; Ithaca; Cornell Univ. Press 1983; 27. 78
