Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Szekér Endre: A modern magyar esszé néhány sajátossága
Szekér Endre A modern magyar esszé néhány sajátossága yergyai Albert többször írt, vallott egyik legkedvesebb műfajáról, az esszéről: Védelem az esszé ügyében, Esszé az esszéről stb. Egyszer „eló'adást” tartott az esszéről, máskor pedig levelet írt, harmadszor meg párbeszédet írt róla. De közben azt sem felejtette el, hogy az esszéíróról portrét rajzoljon. Az esszé személyes, intim műfaj, vallomás, csevegés, rögtönzés, ötletszerű „kísérlet” valaminek vagy valakinek a bemutatására. Nem akar tudósként részletezni, „okoskodni”, „magyarázni”, hanem barátként helyet foglalva könnyeden elbeszélgetni, személyesen megnyilatkozni, minden nagyképűség nélkül tanítani. Mindig közelebb akar jutni az olvasóhoz, helyeslésre vagy ellenkezésre akar serkenteni. Gyergyai világosan megfogalmazza azt, hogy az esszé nem lehet újságcikk és nem lehet tudományos értekezés, mert annál igényesebb és könnyedebb. Az egészre figyel, de mindent nem tud és nem is akar elmondani. Töredékes, jegyzetszerű, vázlatos. A műfajok között lebeg, olykor álarcot tartva maga elé. Gyergyainak az a véleménye, hogy az ideális esszéíró inkább művész, mint tudós. Igazi literátor, stiliszta, moralista társas lény. Mindig szubjektív, sohasem rejti el igazán az „én-”t, a maga egyéniségét. Az esszét kalandnak, a lélek kalandjának nevezi Gyergyai. Az esszé legjellegzetesebb sajátossága: az én-központúság. Cs. Szabó László egyik legjelentősebb esszéjében, a Római muzsikában önmagát, a vallomást tevő írót szerepelteti Vergilius vagy Horatius mellett: ő találkozik Fenyő Miksával, ő zarándokol el Keats sírjához, ő szörnyülködik el a római autóforgalom miatt („Mintha farkasok kerítettek volna be.”). S az egyik római templom megtekintése után állapítja meg újra: „Le style c’est l’homme merne, mondta Buffon, a stílus elárulja az egész embert....” Ez az én-központú esszéíró, Cs. Szabó László elemzi Vergilius eclogáit, az akkor új Lakatos István-fordítást, a Barberini palota mellett, a Garibaldi-hídnál így szól: „Ismertem valamikor egy tündérkirálynőt és egy császárasszonyt. Színésznők voltak. Sok klasszikus szerepe közül Bajor Gizi az életben Titániával azonosult, Paulay Erzsi a bizánci Teodórával”. S ahogy régi emlékeit idézi fel az esszéíró, visszajut a kiindulópontra, Rómába, az átellenben lévő S. Alessio harangtornyáig és a halálfélelemig. „S lassan eltölt a halálfélelem, érzem, hogy körülzárja szívemet. Végre ráérek félni. A nagy árnyéktól a nagy fényben.” S ez a lírai költőkhöz méltó személyesség - minden kulturális anyagmennyiség ellenére — ott van. Cs. Szabó László Római muzsikájának személyes útjain, múzeumi látogatásain, Vergilius-elemzésében és a szeretett és elvesztett asszony alakjának, emlékének idézésében: „Nem vagyok túl intellektuális? - kérdeztem egy este, tépelődés közben. - Bánt néha, hogy bár szívemmel írok, sokan azt hiszik, hogy csak elmémet használom. Fölnézett a kötésből. - Nekem nem. Nekem muzsikál az értelmed.” Illés Endre, a krétarajz-írás mestere egyik kötetének ezt a címet adta: Szerelmeim, évek múlva. Ezzel a címadással is érzékeltette a tudatos személyessé53
