Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Pomogáts Béla: Modernizált konzervativizmus

lizmus és a jogállamiság érvényesülésének, igen sokan vannak más pártokban és főként a jelenlegi pártokon kívül is.

Valamikor azonban: 1987 és 1988 lázas napjaiban és különösen az első és a második lakiteleki találkozó idején még valóban az akkor szerveződő-alakuló Magyar Demokrata Fórum gyűjtötte össze azokat a független értelmiségieket, akik számára nemzeti érzés és a demokratikus elkötelezettség egyaránt az életük része volt, és korábban, főként az irodalmi életben ezt a kettős elkötelezettségüket ki is nyilvánították, magukra vonva ezzel a hatalom neheztelését, vállalva az esetleges megtorlásokat. A Magyar Demokrata Fórum akkor igen nagy reménységeket keltett éppen azoknak az értelmiségieknek a körében, akik számára fontos volt a népi írók szellemi öröksége, fontos volt az 1956-os magyar forradalom demokratikus hagyománya, fontos volt a kisebbségi magyarság megmaradása, fontos volt az a virtuális nemzeti egység, amelynek a trianoni határok ellenére, ezek fölött létre kell jönnie.

Az MDF szellemiségét akkor egy „értékközpontú” gondolkodás szabta meg. Az általa vallott és képviselt értékvilágban egyaránt szerepet kapott az a szellemi tradíció, amelyet, mondjuk, hogy csak írókra hivatkozzam, Ady Endre és Babits Mihály, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső, Illyés Gyula és József Attila, Németh László és Veres Péter, Kovács Imre és Bibó István neve jelölt meg. A szerveződő szellemi mozgalomnak, majd a nem minden belső vita nélkül megszervezett politikai pártnak akkor olyan tájékozódási pontjai voltak, mint a népi mozgalom és a falukutatás, az 1943-as szárszói konferencia és a harmincas években fellépő keresztény reformtörekvések, a hatvanas-hetvenes évek ellenzéki szellemű magyar irodalma és a kisebbségi sorsban helytálló erdélyi és felvidéki magyar irodalom.

Ez a mozgalom elutasította a kommunista művelődéspolitikát: Aczél György művelődéspolitikai normarendszerét és gyakorlatát, de elutasította a két világháború közötti hivatalos konzervativizmust is. A népi irodalomtól kapott indíttatásai mellett méltányolni tudta a magyar liberalizmus 19. és 20. századi nemes hagyományait, az „európai magyarságnak” azzal az eszméjével azonosította magát, amelyet Babits Mihály és az ő követőjeként Illyés Gyula képviselt, meg tudta becsülni a „közép-európaiságnak” azt a gondolatát, amelyet Jászi Oszkár hirdetett, és természetesen elutasított minden politikai szélsőséget, minden embertelen és antidemokratikus ideológiát: az antiszemitizmust és az idegengyűlöletet. A jelen magyar irodalmából nemcsak Csoóri Sándort, Csurka Istvánt, Sánta Ferencet és Fekete Gyulát becsülte meg, hanem Mészöly Miklóst és Konrád Györgyöt is, aki különben egyike volt az 1987-es első lakiteleki találkozó legnagyobb sikert arató felszólalóinak.

A Demokrata Fórumban testet öltő értelmiségi mozgalom akkor a politikai középtől kissé „balra” helyezkedett el, minthogy őszintén és nyíltan képviselte az európai és a magyar baloldalnak azokat a értékeit, amelyeket az önmagát „baloldalinak” deklaráló kommunista rendszer következetesen megcsúfolt és megtagadott. Ilyen értékek voltak a társadalmi és politikai esélyegyenlőség, a személyes szabadság és a közösségi szolidaritás. A magyar demokraták „szegénypártiak” voltak, és felléptek annak érdekében, hogy a Kádár-korszak vége felé a társadalom peremvidékére taszított embertömegek sorsa jobbra forduljon. Egyszersmind „polgárpártiak” voltak, és az európai normákhoz és hagyományokhoz igazodó magyar polgárosulásban látták az ország felemelkedésének zálogát. Egyszerre ragaszkodtak a plebejus, néppárti politizálás eszményeihez és ahhoz a politikai kultúrához, amelyet az európai civilizáció, a polgárosu44