Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Németh István: Öt szál nonea
És nagyon fáj, ha egyszer csakugyan el kellene szaladnunk, el kellene szaladnunk onnan, ahol élni próbáltunk, ahol alkotni is megpróbáltunk. És még csak nem is ez fáj a legjobban. Mert nekünk, élőknek, talán lesz hova elfutnunk, de mi lesz azokkal, akik már nem futhatnak el, s akik innen — nem az ő hibájuk — nem futottak be sehova? Mi lesz Hangyával, Sáfránynyal, meg a többivel? Mi lesz az örökségükkel? Ha szétverik, szétkergetik azt a kis közösséget, amely felvállalta ennek az örökségnek a megőrzését? Egy író gyökeres hírneve Van törékenyebb valami az írói hírnévnél? Csak azért vetem föl a témát, mert úgy gondolom, rendkívül izgatja olvasóimat. Van még ilyen, sőt vannak, kiderül az alábbiakból. Bevezetőül néhány szót magáról az írói hírnévről. Az olvasónak illik tudni, hogy vannak híg írók és vannak az olvashatatlanságig komolyak és súlyosak. Ezek az utóbbiak amazoknak nem a hígságára irigykednek, csak arra, hogy falják a könyveiket. Ugyanakkor megvetik a népszerűséget, hiszen tudják, hogy ők erre sohasem tehetnek szert. A hígak viszont azt fájlalják, hogy nem tudnak betörni abba a szűk körbe, amelyben a fajsúlyosok trónolnak. Mondhatom, ezek is, amazok is szép kis társaság. De már nem is a hírnévről beszélek, hanem az írók természetrajzáról. Könnyű dolgom van, mindkettőt saját bőrömön tapasztalhatom, mármint a hírnév valódi értékét és az írói természet terhét, ha magamat is e csodabogarak közé sorolhatom. Nem egyszer volt volt olyan élményben részem, hogy valamelyik írásomért az olvasó szembedicsért. Mindig jóleső érzéssel hárítottam el magamtól. Úgy viselkedtem, mint a szűzlány, amikor el akarják csábítani: pironkodtam, de remegtem a vágytól, hogy még beljebb vonszoljanak a „bokorba”. Le kell azonban rögtön szögeznem, hogy ennek a különös szerzetnek — íróknak- művészeknek stb. — korántsem mindegy, kik dicsérik meg. Többet ér számukra az úgynevezett bennfentesek egyetlen elismerő szava, mint az úgynevezett fogyasztók dicséretáradata. Ebből is látható kétszínűségük. Mert ezek a csodabogarak az egész emberiséghez szándékoznak ugyan szólni, fülüket mégis ama ritka szerzetek felé hegyezik, akik ítélkeznek elevenek és holtak felett. Bemelegítőnek ennyi talán elegendő. Következzék a példabeszéd a hírnévről és annak múlandóságáról. Leereszkedvén egyszer első emeleti elefántcsonttornyomból, vidékre vetődtem. Vidékre, amerre a madár se jár. Valahová az Isten háta mögé. A nagy ázsiai pusztaság egy elrejtett zugába, ahol ezer éve egy helyben áll az idő és a levegő. Őszintén bevallom, mindig vonzottak az érintetlenségnek eme ritka tájai. Ahol olyan ősiség vesz körül és itat át, amilyenről csak a legnagyobbak merészkednek álmodni. Legnagyobb meglepetésemre a hírnevem még ide is eljutott. Ez annál inkább meghatott és felkavart, mert nem tudtam, hogy a világ olyan roppant eseményeinek, mint amilyen például a nagy októberi forradalom, vagy a 10
