Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Tóth István: A szlovák fenomén (A szlovákkérdés a XX. században)
a jobb— és baloldali radikalizmus között hányódó író, Milo Urban, a nagyhatású irodalomtörténész, Stefan Krcméry írásai, hogy csak néhányukat említsük a kötetben szereplők közül. Mi is hát a szlovákkérdés lényege szlovák prizmán keresztül? Az olvasónak az a benyomása, hogy elsősorban magyarkérdés, csehkérdés, zsidókérdés, s csak ezekután szlovákkérdés. A történelmi előzmények, a magyar államkeretek közötti nemzeti— és társadalmi fejlődés, a Csehszlovákián belül demonstrative is jelentkező cseh szellemi és gazdasági fölény, a zsidó polgárságnak a Szlovák Államban 1942-ig, a Magyarországhoz visszacsatolt területeken 1944-ig datálható fizikai jelenléte, gazdasági és társadalmi pozíciói ismeretében ez nem kifogásolható. Inkább a régiónkban ugyan nem szokatlan, ám a szlovákságnál igen jelentősen megnyilvánuló negatív önmeghatározás ötlik szembe. Jelesen, hogy a szlovák öndefiníció menynyire elutasító ezekkel a nemzetekkel szemben. Okai, a kiegyezés utáni, inkább retorikájában, csőlátó „úrlovasi” megnyilvánulásaiban, mint a hatékonyságában erős magyarosító politika, az elsinkófált dualista berendezkedés mellett keserű ráadásként jelentkező cseh expanzió, a szlovák múlt nyomasztó emlékei. Ez kétségtelen, s a recenzenst is csupán amiatt nyugtalanítják ezek, a tanulmányokból előtörő heves történelmi indulatok, mert napjaink szlovák politikai praxisát ez, a sérelmeket megtorolni kívánó attitűd hatja át. Az írások jelentős része a történelem magyarázatával, kommentálásával, histo- rizálással, egyszóval a történelemmel való viaskodással foglalkozik. Nem szokatlan ez sem a térségünkben, ám az írásokban tapasztalható vehemencia mintha valamilyen űrt, talán az államjogilag is meghatározható történelem hiányát akarná betölteni. „A régészek és a sírásók nemzete vagyunk, Szlovákia egy nagy temető. Nálunk mindennap halottak napja van. Ásunk és túrunk a sírokban, hol tetemek után kutatunk, és a nemzetért dolgozó ember számunkra elsősorban az, aki kikapar egy csontvázat, spirituszba teszi és felkiált: Nemzet, térdre!” — írja a Prágában színvonalas szellemi irányzatokon nevelkedett, a „frázisos nacionalizmust” mélységesen megvető Alexander Matuska. A szlovákok és a csehek együttélésének a közös köztársaságban egyik nagy dilemmája volt a két országrész államjogi kérdése. A Benestől rögeszmésen képviselt „csehszlovák nemzet” eszméje, amely természetesen a cseh felsőbbrendűséget jelentette, praktikusan a csehek német-, illetve a szlovákok magyarfóbiáját hivatott gyógyítani, illetve így kívánta stabilizálni a köztársaság biztonságát. A szlovákság többségének azonban ilyen áron nem kellett a viszonylagos biztonság, ők az 1918-as pittsburghi egyezmény betűjéhez ragaszkodtak, amelynek értelmében a csehek és szlovákok közös államában Szlovákia saját közigazgatással, parlamenttel és bíróságokkal rendelkezik. Pozsonynak ezt a kívánságát azonban Prága önszántából soha nem méltányolta, hogy ez megvalósulhasson, ahhoz mindig történelmi sorsfordulónak kellett bekövetkeznie. Nem valósult meg tehát az érdekek kölcsönös egymáshoz közelítése, sokkal inkább az a nézet tartotta magát, hogy a szlovákok a demokratikus államszerkezet előnyeiből egyszerre „túl sokat, és túl korán kaptak”. A „túl korán” megállapításnak abban az értelemben, hogy a cseh és a szlovák országrész között a gazdasági fejlettség tekintetében a csehek javára jelentős eltérés mutatkozott, volt jogosultsága. Ám az is igaz, hogy befolyásos cseh gazdasági és politikai körök tudatosan akadályozták ennek kiegyenlítését. Megegyezés helyett a szlovák auto- nomizmus és annak cseh elutasítása tusa- kodott egymással, pedig kínálkoztak ésszerű megoldások is. Milan Hodza, aki a csehszlovák kormányban több miniszteri posztot is betöltött, s 1935 és 1938 között miniszterelnök volt, az erős önkormányzatiság elvére alapozott regionalizmus híve volt, 1934-ben megjelent tanulmányában egyaránt elutasította a közigazgatási rendszer centralizálását és a politikai auto- nomizmust. Szerinte egy olyan államban, amelynek történelmi részei különbözőképpen fejlődtek a regionalizmusnak kell 85
