Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Pozsvai Györgyi: Gondolatok Bodor Ádám novellisztikájáról

viselő magányos hölgyutas neve, vagyis kiléte sem közömbös számára: „Ő a Baba kisasszonyka”.

Most már csak az talányos, hogy szemtanút, Dr. Sólyom titkárát a jóindulat vezérelte-e vagy a kerozinszag, a cigarilló és a gondok zavarták-e meg, amikor utóbb a hölgyet „Kush... vagy Kish, valami Szungh vág Szingh” nevű férfinak mondja, akinek „feje fedetlen volt, bár jól állt volna rajta egy lila-sárga turbán”. Netalán a transzfiguráció az olvasó zavarba ejtését célozza, hogy az kétféle kulccsal a kezében (a történet egy valós és egy kiötlött magyarázata között) tanácstalanul tétovázzék. S hogy mit tesz majd a kulcsokkal? Rajta múlik. „Vagy kinyitja vele az ajtót, vagy becsúsztatja a lábtörlő alá.” (Régi vendég — az idézet egy korábbi szövegváltozatból - A Zangezur hegység c. kötetből ered.)

Az Éjszaka a Tarnicán c. novellát olvasva mintha régi nyelvkönyvet ütne fel a befogadó. Annak lapjai simulnak bele egy rejtélyes történetbe. Onnan sétál át miszter és miszisz X, miszter és miszisz Y egy vattakabátos és egy bőrzekés világába. Az előbbiben világos, hogy „Dinner - estebéd. Bed - ágy. Miszter X - X. úr. Miszisz Y. — X. úr újdonsült kedvese”, amott csak a kavicsok csobbanása hallatszik. Továbblapozva: „The farm-yard. A baromfiudvar.” Itt az azonosítható, fogalmilag definitiv dolgok: „The tyúk, the pulyka, the ló.” Amott a helyszín: „Délkeletnek sárgás, északnyugatnak szürkéslila volt az ég.” A zárt tér a négy világtáj irányába nyúlik, behatárolatlanul. S az egymást keresztező utak is arrafelé húzhatóak meg. A két alak léptei, a nyomok északnyugatról délkeletre, délkelet irányából északnyugat felé mutatnak.

A baráti búcsúvétel éppoly sejtelmes, mint a tó környéki találkozás. A vattakabátos kiáltott valamit a völgykatlanban. A válasz éppoly érthetetlen. Azután a „vattakabátos elismételte, amit az előbb kiáltott, de a mélyből csak annyi érkezett vissza, hogy: á-é-i-o-u.”

Immár a teljes értékű szavak is cserbenhagyták volna az embert? Hisz a hangok, mint az erdei kútba hajigáit kavicsok, csobbannak a levegőben, olykorolykor nekiütődve a meredek és bevehetetlen hegyoldalak alkotta kútfalaknak, a hallgatás soha le nem omló falainak. Vajon az igékről levált igekötők, a főhelyre emelt utalószavak, a bizonytalankodó módosítószavak, akárcsak a határozatlanságot általánosító határozók és névmások elégségesek lennének a mondandók átadásához, vagy épp nyelvi nincstelenségünkről, szellemi kifosztottságunkról tesznek tanúbizonyságot? Ahogyan a világ enigmatikusságában romba dönti a nyelv mítoszát és mitikus elemek, jelképek egyetemes nyelvén szólal meg.

Sivatag szellemünk/rációnk

Poszthumán tájék, kiégett terep A gázgyár c. novella névtelen faluja, ahová az elbeszélő-ént és egy fiút elkaluzolják. Vezetőjük egy asszony, aki arcvonásairól ítélve ,,[t]alán negyven, talán hetvenéves lehetet, korát találgatni illett, mint a kövületekét. „Mint a pusztulás közelképei kidőlt-bedólt kerítések, elhagyott házak sorakoznak. A két illető jövőtől elzárt színhelyre érkezik. A nő (a megújulás szimbolikus alakja) a sehovába (a bizonytalanságba, a semmibe) mutat előre. „Az emelkedő tetején, a gyom között ösvényekre szakadozó utca végét jelezve, keresztben állt a fehérre meszelt ház, mögötte már csak az ég.”

71