Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Pozsvai Györgyi: Gondolatok Bodor Ádám novellisztikájáról
postás táskájában sem, a Levéltitok az olvashatatlanságig elmosódik. A helybelieken, jelesen a Steckó fiúkon pedig még Egy tolmácsnő sem tud segíteni a két olasszal szemben, akik kötélpálya fölállításához járják be a terepet. Ugyanakkor a folyamatok és helyzetek logikai átgondolásával sem jut messzire az ember. E világ nem épül tehát-ok pillérzetére. Az okozatot magyarázó tagmondat leválasztásával, csak a heurékás-felismerés és a kétségbeesés marad: „Róka vagyok!” Az Egy róka c. novella Benedekje pedig nem egyenlíthető' ki egy másik Benedekkel mint individualitással. Ha egyáltalán Benedeknek hívták az illetőt, merül föl az olvasóban. Epiktétosztól tudjuk, hogy nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényezőkről alkotott vélemények. A dolgok és az események látása pedig felér értelmezésükkel. A novellában az exponált alapszituáció (egy férfi, akiben „külsőre semmi rókás nem volt”, egy váratlan felkiáltásával annak nyilvánítja ki önmagát) a szögesen ellentétes helyzetmegítélések és értelmezések egyensúlyjátékát, kölcsönös megmérettetését követően a hermeneutikai szkepszist nyomatékositja. Az olvasót mindenekeló'tt az alapállítás fokozatos leépítése bizonytalanítja el. Ugyanakkor az ismertetőjegyek tagadása sajátos negatív-meghatározásra tett kísérlet a szemtanúk pozíciójából. Az ellenérveket követően az elbeszélő a kívülállók nézőpontjának szüntelen modulálása és ütköztetése által a talányos helyzet hipotetikus és alternatív behatárolását adja. Ilyenképpen az állítások kölcsönösen kérdő formájúvá alakulnak át, relativálódnak. Mindeközben az olvasói pozíció ide-oda mozdul, hordozója pedig teljes tanácstalanságban vergődik. A nyelvi és gondolati üresjáratok révén az észjárásbeli automatizmusok és az értelmezés-sémák érvényüket veszítik. Mi több, a szituáció átláthatatlanságában és a folyamatok beláthatatlanságában a megállapítások eleve kétségesek. Majd a váratlan evidenciává lényegül: „Aztán tényleg el is vitték. Közönséges fehér mentőkocsi érkezett, szokatlanul nagy személyzettel. Magas, köpenyes inasok fogták körül hirtelen, aztán a többit nem lehetett látni, mert egyszerre fölébe hajoltak. Bár öltöztetésre nemigen volt idő, mindenét összeszedték.” Az olvasói várakozások kielégítetlenek maradnak. A szövegben elbeszélői magyarázatnak nyoma sincs: „Amikor az autó elment, nem maradt semmi utána.” Esetleg hasonló, abszurd esetek említhetők. Esetleg a távlat csalása. A záradék, az utólagos perspektíva (az idő) átfordítja, lerombolja a korábbi evidenciákat. „Jóval ezután hallani lehetett, hogy a róka-ügy nem is ebben a városban történt, hanem más városokban. Mindenesetre egy központi önkiszolgáló előtt. Sokan, akik átutazóban voltak saját szemükkel látták: amikor levetkőzött, szőrös volt, lompos és ravasz.” Az Egy róka szövegrésze novellaformába öntött aporiának vélhető, miután a narráció egyetlen alapfeltételezésből kiindulva (a „Róka vagyok!”-szituációra vonatkozóan) csupán egymásnak ellentmondó és egymást kizáró elképzelésekig jut el - semmiképpen sem a végkövetkeztetésig. Az elbeszélő tehát miközben a pro-contra értelmezések mérlegjátékát követi, őt megillető mindentudói előjogáról is lemond. Ehelyett aporetikus módszerrel megingatja az empirikus tények adekvát felfogásának és a tapasztalatok definitiv értelmezhetőségének tévhitét. Ugyanakkor kivételes intellektuális hajlékonyságával, az olvasóhoz 69
