Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Podmaniczky Szilárd: A szabadság fogságában
Podmaniczky Szilárd A szabadság fogságában A.WJ. a mindenki, aki csak visszajött a szabadságáról, és akit megkérdeztem, na, hogy telt a szabadságod, azt válaszolta, hosszú, hagyjuk. Nem azt mondta, hogy rövid volt a szabadságom, egy vagy két hét talán, ritka és kimagasló esetben három, hanem azt, hosszú, hagyjuk. Mindenki, aki visszatért a szabadságáról — és mindenki visszatért —, ma mélakórosan ült, könyökölt az asztala fölött, támlának vetve hátát lógatta a karját, egy-egy hosszú, hagyjuk kifejezés után olyan tömör merevség hatolt a testébe, mint akit madzagon rángatnak az idegszálai. Elbóbiskolni nem tudtak, mert véget ért a szabadságuk, de dolgozni sem bírtak, mint akik még mindig szabadságon vannak. Bár mindenki tudta, véget ért a szabadsága, mégsem sikerült befejezni, sót, már az első napon, amikor szabadságra ment, tisztában kellett lennie azzal, hogy szabadsága véges, megnyújthatatlan, s a szabadsága csak erre a néhány napra vonatkozik évente, amelyet titkos szigorral vágyni és várni igyekezett, mégis, amikor eljött a szabadság első napja, már sejtelmesen fölrajzolta magának a végét, azt a napot, amelyen íróasztala mellett ül vagy könyököl, s úgy érzi, szabadsága végtelenül rövid és csekély értelmű volt, amit csupán úgy tud majd tehetetlen mélakórjában kifejezni, hogy hosszú, hagyjuk. Pedig mindenki többször is volt már szabadságon, kívülről talán hétpró- bás szabadságra menőknek látszhattak, mégis minél többször mentek szabadságra, annál rövidebbnek, és rövidsége okán elviselhetetlenül uzsorás engedménynek érezték azt a pár napot, amelyet a munkahelyüktől távol, egy eszmeinek soha nem mondható kikapcsolódás, feltöltődés és ellazulás reményében töltöttek el, hol magányosan csokornyi kalandról lemaradva, hol barátaik, szeretteik oldalán, akiknek tekintete néha elárulta, hogy a szabadságban való azonnali föloldódás helyett őbennük is a szabadság végessége munkál. E néhány szabadságként feltüntetett nap az első pillanatokban oly óriási lehetőségeket nyitott előttük, hogy amint megérezték, hogy a szabadságnak nem minden pillanata más fajta, szabad élet jegyében telik, akkor egyre mohóbban kezdték vágyni, hogy ebből a kevés napból mind kevesebb vesszen kárba, s mind több szolgálja az elkövetkezendő egy évre szóló feltöl- tődést, s azt az emlékgyártást, amelynek meghitt és pihentető képei közé kisebb kikapcsolódást jelent majd visszatérni. Már a szabadság előestéjén mindenkin lázas izgalom lett úrrá, talán ez volt az egyetlen varázslatos időszaka a szabadságnak, mert valójában még nem kezdődött el a szabadság, nem kellett feltétlenül a szabadsággal együtt járó szabadságérzésnek eltöltenie őket, hiszen a telő idő még nem a szabadság lasú múlását jelentette, ugyanakkor ez az időszak már oly szorosan kapcsolódott a tényleges szabadsághoz, hogy a munkától teljesen eltávolodott. 58
