Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Határ Győző: Ibolya
szabadon a történelmi levegő, úgy, ahogy a nagy Tárnái magába szívta volna, amikor még rokokó termeiben lakott és mennyezetes ágyának címerét bámulva maga fölött, álomra, de akkor még nem örök álomra, hunyta szemét. Jelzem tudni való, ésde itt csak úgy, közbevetóleg, hogy az istenért, el ne távolodjunk a lényegtől — tudni való, hogy a palota méltó helyreállításával az Emlékbizottság a Nagy íróművész emlékének akart hódolni; de mire e hódolat lerovására sor kerülhetett volna, már teljes bizonyossággal senki nem tudta megmondani, hogy az író igazi (magyarosított) álneve pontosan mi volt, Málnai, Márnái avagy Tárnái (Tárnái?); ami aligha változtat a lényegen, mivel az irodalomtudomány berkeiben mindig akad afféle jobbantudomka kazuista, aki megnyugatja a Nemzet Lelkiismeretét: Márnái? Málnai? Tárnái? Oda se neki, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy senki iparbáró nem tett annyit a nemzeti iparosodásért, mint Goldschmidt Saci, aki a Sámuelt Sacira, a Goldschmidtet Márnáira (Málnaira, respektive Tárnáira) magyarosította; ő maga a Magyar írás Iparosának tekintette magát és míg élt, külországban is írva-írt. Neve ugyan a népnemzeti homályban elbizonytalanodott, de ki törődik vele — nálunk az efféle fontos-pontoskodás nem dívik s ha valamiről meg is feledkezünk, az soha nem a lényeg. Ha itt most elveszítem a fonalat, megfeneklünk és a Márnai-palota soha nem épül fel. Nemzeti szerencsénkre, Sümeghy Kázmérnak is ugyanez a fonálféreg tekergeti a beleiben, ahogy a palota romjait elnézte. Hosszan tűnődött a látottakon (már amennyi abból látható volt). A meredező körfalak romvidékén, középütt cingár betoncölöpök sorakoztak, melyekről a vastag barokk díszpilléreket lemarta részben a ráküldött réselő-csákány, részben az idő vasfoga. Úgy tudta mindenki, és ő is, az író, még mikor a palotát a Héderváry grófoktól megszerezte volt, kivált arra volt büszke — a Hildebrand-féle főhomlokzatra, márpedig akkor a palota legalább háromszáz éves; de háromszáz évvel ezelőtt Hildebrand még hírét sem hallotta vasbeton-cölöpöknek, szekrénytartóknak... vajon ki lehetett az a himpellér, aki a vén kölönc faltömegekbe a cingár betonpálcákat belehamisította? A Málnaipalota hiteles ódonságához szó sem fér, hiszen ott van Kusztelmányi Dodó cívis kúriája és Paputs Mihók tuszkulánuma tőszomszédságában - emennek még az avarok, amannak meg a szikamberek vetették meg az alapjait: nincs kétség, ha a botrány kipattan, költészetünk hitele rendül meg a Nemzet (és a világ) szemében, a hitvány betoncölöpöcköknek minél előbb vissza kell adni füzéres-kannelúrás „kolonnád” ruháját.- A márvány-oszlopcsarnokot, amelynek apszisos scriptoriumában az írófejedelem, állva- s hegyezett lúdtollával hosszan körözve a pergámen fölött, iparosodásunkat szorgalmazó- s oly andalító sorait rótta, minél előbb vissza kell adni a Nemzetnek! - mondta Ibolyának, aki pirulva- s szemlesütve a főépítész férfitenyerét a hasára vonta, mely diszkréten domborodott:- Nem feledkezünk meg mi a lényegről...?!- Soha! - jelentette ki hiteltérdemlő hanghordozással a Leendő, és forró jegyesi csókot nyomott Ibolya kacsójára, melyet az imént még szerelmük gyümölcse fölé szorítva tartott: — mozdul már, mozdul a baba, rugdibál!- Rugdibál: úgybizony! - mond ráfüggesztett szemmel, mosolyogva, az, akiben a főépítész ma még csak aráját, de nemsokára ifjú nejét tisztelhette. A lényeg: a babakelengye. 5
