Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Beregszászi Anika: Magyar helységnevek Kárpátalján (1988-1995)
vényűnek. Az állásfoglalás szükségesnek tartja továbbá a kárpátaljai magyar településnevek, hegy- és víznevek texatív listájának elkészítését is. Ezután, mint ahogy Móricz Kálmán (1990:3) írja, „a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott a Kárpátalja magyar földrajzi neveit tartalmazó jegyzék összeállításához, s a szövetség azt hamarosan szeretné megjelentetni, hogy az érdeklődőknek támpontul szolgálhasson a helyes nyelv- használathoz.” Ezekután azt hihetnénk, hogy miután a KMKSZ fent említett bizottsága összeállította s publikálta a beígért helységnévmutatót, a helységnevek kérdése megoldódott, és egyúttal a kárpátaljai magyarság végre megtalálta azt az intézményt, amely a nyelvi törvényhozó szerepét magára vállalva a továbbiakban is sikeresen birkózhat meg az ilyen és ehhez hasonló regionális kodifikációs feladatokkal. Ám a fentiekkel csaknem egyidősen, 1990. december 6-án a Népképviselők Területi Tanácsának elnökhelyettese levelet intézett az akkor még Szovjet Hungarológiai Központ néven tevékenykedő Ungvári Hungarológiai Intézethez, amelyben a beregszászi járás 19 településének magyar nevéről kért állsáfoglalást (vö. Lizanec 1990b). A Hungarológiai Intézet sok tekintetben vitatható álláspontot alakított ki a kérdéssel kapcsolatban, majd további hivatalos felkérésnek eleget téve „elkészítették a terület minden egyes településéről azt a kimutatást, amely alapján a területi tanács bizottsága elbírálhatta (jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket” (Bíró 1993:138). Ettől kezdve Kárpátalján egyszerre két intézmény foglalkozott a kárpátaljai magyar helységnevek jegyzékének összeállításával. Ez azonban nem volt könnyű feladat. Olyan, egyáltalában nem jelentéktelen kérdések merültek fel a munka során, mint pl. az, hogy mi számít történelmi névnek, mi az, hogy hivatalos név, mely állapotot kell kiindulási pontnak tekinteni a mai hivatalos név megállapításakor, ki jogosult a hivatalos magyar név megállapítására: a lakosság, a hatóság, esetleg valamely tudományos testület? (vö. Móricz 1991:4). Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a két nevezett intézmény nem képviselt azonos álláspontot. Például mindkét intézmény hangsúlyozta, hogy a történeti nevek visszaállítása a fő feladat, másként értelmezték azonban a történeti név fogalmát. A Hungarológiai Intézet állásfoglalásának lényeges pontja, hogy a magyar helységnevek ukrán, illetve orosz nyelvre való átírásakor figyelembe kell venni az illető nyelvek fonetikai és morfológiai szabályait (pl. Barkaszó - BapKacobe), (Bökény - BeKeiib), valamint az, hogy a több elemű helységnevek esetében a jelzős köznévi előtag lefordítandó, akár magyar, akár ukrán helynévről van szó (pl. Feketepatak — Mopnu ílomuK, Felsőremete). A másik fél, a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága sok kérdésben egyetért a Hungarológiai Intézettel, de sérelmezi a túlzott tudományközpontúságot. Álláspontjuk szerint „ne a tudósok döntsék el, hogy ezt vagy azt a falut hogyan hívják, hanem a helybéliek és a környékbeliek véleménye legyen az elsődleges szempont”. (Kárpáti Igaz Szó 1991:2). A KMKSZ a kettős névalakok használatában látja a megoldást. Azaz minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése. Az elképzelést egyébként a SZU Tudományos Akadémiájának Nyelv- tudományi Intézete is támogatta (vö. KISZ 1991). Ezt azonban az akkor (1991- ben) hatályos ukrán törvények nem tették lehetővé. Az már más kérdés, hogy tulajdonképpen akkor is két hivatalos neve volt minden kárpátaljai településnek, egy orosz és egy ukrán nyelvű. Igaz, ezek gyakran csak egyetlen betűben különböztek egymástól. (Pl. Mukacsevo - Mukacseve). 106
