Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Balla D. Károly: Előítéletek és beilleszkedési zavarok (Kárpátalja magyar irodalmáról)
tó előítéleteiről van szó, hanem egyfajta kölcsönös idegenkedésről is: amennyire szembetűnő' és ijesztő' egyik oldalról nézve - mondjuk - a provincializmus, épp annyira visszataszító a másik oldalról nézve - például - a klikkesdi és kirekesztó'sdi. Nem csak és nem kizárólag a határon túli részirodalomban és a róla alkotott véleményben van tehát torzu- lat, hanem az integráló nagyobb közeg saját problémái, belsó' megosztottsága révén sokszor maga is alkalmatlan a zavartalan befogadásra. Az illeszkedési zavar valamennyi tünetének még csak elnagyolt felvázolása is külön tanulmány tárgyát képezhetné. A tételes számbavétel és a jelenségek elemzése helyett folyamodjunk egy átvitt értelmű szemléltetéshez. Képzeljünk el egy mutáló hangú, pattanásos, nyakigláb kamaszt, aki hirtelen olyan társaságba csöppen, amelyen belül egymással különböző' viszonyban álló csoportok vannak, s mindegyikben számára jórészt ismeretlen belső' szabályok uralkodnak, s/ amely társaság és annak legtöbb csoportja, tudja, ó'tóle is valamiféle viselkedést vár el. így hát ifjúnk felváltva próbálja eljátszani a szerény, jólnevelt kisfiút; a fürge eszű, rátermett vidéki rokon-gyereket; az ágrólszakadt, gyámoltalan árvát; a sértett és megkövetendó' mostohatestvért, a halmozottan hátrányos helyzetű rászorultat; pogromtól vagy a titkos szolgálat bosszújától, netán az éhhaláltól rettegő' menekültet; a végsőkig kitartó sorsavert utóvédharcost; a száműzetésből szabadult potenciális hó'si halottat; a dörzsölt beavatottat; a féló'rült, deviáns zsenijelöltet; a helyi érdekű ügyeletes csodabogarat; a saját sorsán morbidan humorizálót; a predesztinált hivatástudót; a mítoszromboló nyegle defetisizátort; a fekete bárányt; a ma született bárányt; az áldozati bárányt; az átejtett baleket; az átejtó' furmányost; az első' ilyent; az utolsó olyant; az egyedül érdemest; a legnagyobb eló'relátót; a legkisebb királyfit - bárkit, csak nem a mutáló, pattanásos, nyakigláb kamaszt, mert azt hiszi (és nem alaptalanul), hogy arra kíváncsiak a legkevésbé. Ám sajnos eltéveszti, hol milyennek kellett volna mutatkoznia, közömbösek között adta a hivatástudót, segítőkészek közt a vagányt, szomorúak közt a vidámat, csárdában a második dudást, szekéren az ötödik kereket. Csoda-e, ha a társaság nem fogadja be egykönnyen? *** A kárpátaljai magyar irodalom - egészében és folyamatában - még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható idó'n belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektive nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét, még annak a ténynek az ellenére sem, hogy tízük tagja lett a Magyar írószövetségnek. A beilleszkedési zavarok súlyosabbak és mélyebb gyökerűek, semmint gondolnánk. Mentesülni tólük (illetve eleve nélkülük indulni) talán csak a legfiatalabbaknak adatik meg. Igen, ennek a majdnem harmadik nemzedéknek. Nekik, akik nem születtek bele a kultúrpolitikába, akik csak tankönyvekből ismerik a szocreált. Akik nem éreznek semmilyen késztetést, hogy bármiféle elvárásnak megfeleljenek. Akik „csak úgy" írnak verset, prózát, kritikát. Nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. Talán ólc már képesek lesznek megszabadulni mindenféle kisebbségi ballaszttól. Kérdés, hogy eközben nem dobják-e ki irodalmunk kicsi gondolájából azt is, ami pedig elengedhetetlen a léghajózáshoz: a szüló'föld szaggatott képét. l 97 l
