Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5. szám - Balla D. Károly: Előítéletek és beilleszkedési zavarok (Kárpátalja magyar irodalmáról)

ugyanis, sem jót, sem rosszat nem igazán lehet írni senkiről sem. A volt melló'zöttekról nem illik rosszat, a „futtatottakról” nem illik jót; a jó nem eléggé remek, a gyenge nem teljesen rossz, a semmilyenben is van valami — és hát nem kellene bántani szegényeket, szép, hogy egyáltalán még beszélik anyanyelvűket; de túldicsérni sem lenne ildomos; mégiscsak eléggé kezdetleges és mucsai, amit művelnek. Marad tehát a semmitmondó „strigulázás”, a lekezelő - esetleg őszinte — vállveregés, netán a felületes „belekötés” vagy a sűrű hallgatás.)

Nem állunk jobban az irányzatok terén sem. Az itt élő írók szinte kivétel nélkül egy tradicionálisabb (olykor kissé el is avult), a közérthetőség igényével fellépő stílusban alkotnak. A regények, elbeszélések gerincét a történetmondás képezi, az újítóbb szellemű novellákban is legfeljebb az idősíkok váltogatása jelent változatosságot. Erősen dominál a hagyományos rímes-hangsúlyos verselés (olykor még a szonettek is ősi nyolcasokban íródnak!), illetve a magyar poétikában oly kedveltté vált jambikus „hömpölyögtetés”. Legtöbbször a „szabadversek" is rímelnek és még ritkábban feltűnő képverseket is „el lehet olvasni” (azaz nem vizuális költemények). Tartalmi szempontból is a konvencionális témák és feldolgozási módok uralkodnak. A már említett egyetlen Csóka Györgyöt kivéve nincs igazi kísérletező és újító avantgárd költőnk (a többi fiatal inkább valami jól bejáratott, kipróbált posztmodern felé hajlik), sosem volt még kárpátalján költői performansz vagy heppening, vizuális vagy hangköltészeti installáció. Mindezzel korántsem szeretnénk azt a látszatot kelteni, mintha irodalmunk fejlődése szempontjából kizárólag ezeknek lenne- lehetne létjogosultságuk, illetve fölébe helyeznénk őket a tradicionálisabb irodalmi irányzatoknak (hiszen Fodor Géza például a népi szürrealizmus és az expresszív „tudományos képiség” lehetőségeihez nyúlva alkotott egyéni hangú modern stílust, Nagy Zoltán Mihály a „nagyrealista” epikába oltotta korszerű „belsóláttatású” regény-monológjait, Penckóver János pedig az elbeszélés hagyományos fordulatait megújítva munkált ki sajátos és félreérthetetlenül mai „pszichologikus” novellisztikát), ám abban bizonyosak vagyunk, hogy sokszínűség, változatosság nélkül, bizonyos „kötelező fázisok” megtapasztalása (netán: tévedések, zsákutcák végigjárása) nélkül a magyar irodalom regionális tagolású egységei nehezen tudnak lépést tartani az általános fejlődési tendenciákkal.

Közel sem problémamentes az „irodalmi infrastruktúra” helyzete sem. Térjünk ki ezúttal csupán két fontos szervező tényezőre, a lap- és könyvkiadásra. Irodalmi lapunk, mint említettük, kettő is van (Hatodik Síp, Pánsíp). Ám egyrészt sajnos mindkettő permanens létveszélyben működik: megjelenésük kizárólag a támogatók jóindulatának függvénye; másrészt lehangoló a folyóiratok iránti olvasói igény hiánya. Példányszámunk folyamatosan csökken, és nagyobbik részük már jó ideje tiszteletpéldányok formájában jut el az érdeklődő kevesekhez. Nem ment végbe együttélésüknek most már három esztendeje alatt a lapok között látványos differenciálódás; ugyan mindkettőnek kialakult az arculat, a szépirodalom mellett más-más „kísérő szálat” szőttek anyagkba (a Hatodik Síp rendszeresen közöl terjedelmesebb, történelmi-néprajzi tárgyú tanulmányokat, általában melléklet formájában; míg a Pánsípnak állandó közéleti-publicisztikai, kritikai és hírrovata van), ám például szerzőgárdájuk és így megjelent publikációk hangütése, stílusa csaknem teljesen azonos.

Könyvkiadásunkban - leginkább a magánkiadók létrejöttének és a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatási-pályázati rendszerének köszönhetően - valóságos áttörés, „könyvrobbanás” történt, ez vitathatatlanul igen pozitív eredmény. Ennek a nagy megugrásnak is voltak-vannak azonban veszélyei.

Elsőül az, hogy 1993-94-95-ben gyakorlatilag minden megjelenhetett, s meg is jelent. Ez a „túlbuzgás” nehezen menthető azzal, hogy mindez csaknem fél évszázados mesterséges visszafogás után történt, hiszen pontosan tudjuk, hogy régiónkban nem volt és nincs is közel kétszáz megjelentetésre érdemes kézirat. E három év alatt a szerkesztők, kiadóvezetők biztatására valamennyi szerző kiürítette minden lehetséges asztalfiókját, előkerültek az elfelejtett (vagy megírattak az új) emlékiratok, összegyűjtettek az újrapubhkálásra semmivel sem rászolgáló (már a maguk idején is gyengécske) újságcikkek, ötven felé járó poéták álltak elő ifjúkori zsengéikkel, szerkesztetlenül siettek a nyomdába a félkész monográfiák, rendezetlen dokumentumok, egységesítetlen adattárak; készültek válogatások és összegyűjtött omnia opuszok, megjelent katekizmus és tanterv, emlékkönyv és bibliog95