Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Balla D. Károly: Előítéletek és beilleszkedési zavarok (Kárpátalja magyar irodalmáról)
vezetőnek 1990-es utolsó közgyűlésén a tagság, határozatképtelenség miatt, még a közösség feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban szinte hetente (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket a politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem. egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990- ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetó'i. (A lapnak azóta sincs irodalmi oldala vagy kulturális melléklete; szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem közöl évek óta.) Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első' irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai - korábban ungvári, ma a Penckófer János vezette berégszászi - szerkesztőség gondozásában jelenik meg negyedévenként 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális magazin is megjelenik Pánsíp címmel. A publikációs lehetőségek tehát adottak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix,Tárogató, Mandátum) az elmúlt négy esztendő alatt közel 200(!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi támogatással). E megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (a józsefattilások tábora alig néhány fiatal tehetséggel bővült működésének utolsó szakaszában) a kilencvenes esztendőkben mintha ismét szárnyat bontott volna egy újabb raj. A Hatodik Síp, majd a Galériai Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely (illetve részben néhány más fórum) indította útjára a talán lassan nemzedékké érő azon fiatalokat, akik - és itt kanyarodjunk vissza korábbi megállapításainkhoz - már csak tankönyvekben találkoznak az idősebb pályatársaiktól oly sokáig és szigorúan megkövetelt szocialista realizmussal, nem ismerik a cenzúrát (és öncenzúrát), és így nem kerülhetnek abba a méltatlan helyzetbe, hogy választaniuk kelljen: vagy nem publikálnak, vagy publikációi kérdekében kompromisszumokba kényszerülnek. Tagadják ezek a fiatalok az irodalom túlharsogott társadalmi szerepét, nem hiszik sem azt, hogy a költőknek a versírással járulékos feladatokat kellene teljesíteniük, sem azt, hogy a szépirodalomban létezhetnek művészeten kívüli szempontok. Nem verik kisebbségi magyar mellüket, nem csöpög a vérük a szüntelen sorsverésben; egyszerűen csak írnak, nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. Nincs szó túl népes gárdáról. Ha az írásaikkal ritkábban jelentkezőket és a tehetségüket meggyőzően még nem igazolókat is ide számítjuk, akkor sincsenek tíznél többen. Mindössze kettejüknek jelent meg eddig kötete: Cséka Györgynek és Pócs Istvánnak, és még hármójuk van rendszeresen jelen írásaival lapjainkban: Bagu László, Lengyel Tamás, Csernicskó (Papp) István. Az utolsóként említett szerző kritikusként mutatkozott be eredményesen, a többiek költők, bár valamennyien írnak prózát is. És ha már szigorú „leltárt” készítünk, ne hallgassuk el, hogy Lengyel a múlt esztendő óta végleges döntéssel Magyarországon él, és egyetemi tanulmányai egyértelműen Budapesthez kötik Pócsot, Csékát, és részben Csernicskót is. Nehéz megjósolni, hogy a jövőben irodalmári működésük milyen mértékben kapcsolódik majd Kárpátaljához (és, őszintén szólva: vajon kell-e hogy kapcsolódjon, s nem szerencsésebb-e számukra, ha nem csupán írni, hanem íróként élni is mernek-tudnak „csak úgy”, helytől és helyi érdekektől függetlenül). Mátyás király okos leánya itt áll hát előttünk a felröppenő madarat rejtő lefedett szitával: hozott is meg nem is új írógenerációt Kárpátaljának. *** Az utánpótlás hiánya nem egyetlen és talán nem is legsúlyosabb problémája literatú- ránknak. A kardinális kérdés az, hogy irodalmunk a derékhadat megelőző és azt követő nemzedékek látványos hiánya közepette képes-e a túlélésre, méginkább a megújulásra. Míg 93
