Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Balla D. Károly: Előítéletek és beilleszkedési zavarok (Kárpátalja magyar irodalmáról)
Balia D. Károly Előítéletek és beilleszkedési zavarok Kárpátalja magyar irodalmáról ••• mai Magyarország határain túl élő magyar kisebbségek 1945 utáni irodalma közül a kárpátaljait ismerte meg a legnagyobb késéssel és a legtöbb előítélettel terhesen a hazai közvélemény. E töredék nemzettest politikai helyzete, mindennapi élete, évtizedeken át speciábs körülmények közt fejlődő kultúrája a legutóbbi időkig tabunak, vagy legalábbis kerülendő témának számított. Csak a 70-es évektől kezdődően és csupán esetlegesen, alkalomszerűen jelenhettek meg tudósítások, felületesebb vagy alaposabb ismertetések, kritikák. Mind a Kárpátalján, mind a Magyarországon napvilágot látott értékeléseknek közös gyengéjük volt (kivételek persze akadtak), hogy igen gyakran vagy a hivatalos kultúrpobtika irányában tett gesztusok, vagy ellenkezőleg: bizonyos ellenzéki attitűd jegyében fogantak. Mindkét módszer egyszersmind bipolarizálta is irodalmunkat. Az első megközebtés szerint (és ez inkább a helyi értékelők véleménye volt) a kárpátaljai magyar írók leginkább: vagy derék szovjet magyarok, akik tartalmában szociahsta és csak formájában nemzeti (de semmi esetre sem nemzetiségi!) literatúrát művelnek, vagy pedig a burzsoá ideológia által megfertőzött, a szovjet valóságtól elidegenedett dekadensek, akik mindezen felül természetesen tehetségtelenek is. A másik (főleg magyarországi ítészek sugallta) megközelítés két pólusú: a kárpátaljai magyar írók vagy a hatalom elvakult kiszolgálói, akiknek munkássága a pártünnepélyek nyakkendős szónokainak teljesítményéhez hasonlatos, vagy meghurcolt ellenzékiek, az igaz művészet mártírjai. Azok az értékelők pedig, akik egyik szélsőséget sem vallották (akadt belőlük itt és ott egyaránt), furcsa módon a mellőzött ideológiai-politikai megközebtés helyett nem a tárgyilagos esztétikai elemzés útjára léptek, hanem megelégedtek a regisztrálással és a vállonveregetéssel: minden írói teljesítményt egyformán jelentősnek tartottak, minden könyv megjelenését egyformán üdvözölték. A tényt, hogy e régióban egyáltalán vannak írók-költők, s hogy megjelennek lapok és könyvek - fontosabbnak tartották, mint azt, hogy az írók kvahtásá- ról és a publikációk nívójáról véleményt alkossanak és közöljenek. Ez a hetvenes-nyolcvanas évekből öröklött szemlélet a mai napig nem tűnt el teljesen sem a szakma, sem a közvélemény tudatából, ugyanakkor mégis látványos előrelépés történt. Egyrészt a Kárpátalján élő írók, költők egyre gyakrabban (de sajnos még mindig nem magától értetődően) vannak jelen a magyarországi lapokban, így nagyobb az esélyük az érdemi megmérettetésre; másrészt a múltbéb előítéletek is kezdik érvényüket veszíteni, illetve — abgha örülhetünk ennek — új, másfajta megosztottság jelei tűnnek fel. Ezt az új jelenséget pedig a következőképpen tudnám megfogalmazni. Olybá tűnik, mintha a magyarországi irodalmi közvélemény (ha ilyen létezik egyáltalán), sőt, gyakran a szakma is azt tartaná a Kárpátalján élő alkotókról, hogy legfőbb ismérvük a nemzeti identitás iránti feltétlen elkötelezettség és aggodalom, a szülőföld sze- retetéből származó ún. „tájélmény” megjelenítése, a történelmi és nemzeti hagyományok felelevenítése és irodalmi feldolgozása, továbbá az anyanyelv hivatásszerű védelmezése, a sorsverés minden módjának és fajának tételes számbavétele, a nemzet-(nemzetiség)- mentés tudatos vállalása, plusz még a helyi értékek és sajátságok hiteles felmutatása, megtetézve a népi gyökerekből történő bőséges táplálkozással és a megtartó közösség iránti felelősségérzettel. 90
