Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Gazda Albert: Innen, túl
készülnék - elmeorvosi eset lennék akkor mégis kimondandó: sok minden elveszett. Hogy ami helyette van, szabadság, ilyesmi, mennyire feledtetheti a szétrobbant biztonságot, avval kapcsolatban bizonyára annyiféle vélemény kereng, ahányan élnek a vidéken. Elillant a biztonság, vele a párt és az állam erre-arra - na, nem éppen mindenre - kiterjedő' gondoskodása. Még egyszer, a hiedelmekkel szemben nem mindenre: az emberek rákényszerültek arra, hogy ügyesek, furfangosak, képmu- tatóak legyenek. Teszem azt, a hadseregben - ahol önállóan megoldandó problémája amúgy hírmondóként sem lenne a besorozottnak -, ha valami hiányzott, alkatrész, felszerelés, öltözék darabja, ilyesmi, nem azt parancsolták, eredj, vételezz, mert hát hiánycikk volt minden, hanem azt: szerezz! S éppígy civilben is: az alattvalók szereztek, ilyeténképpen megtanultak túlélni. Nemhiába dívott azzal hivalkodni, a kirakatok, az üzletek ugyan kopárak, akár a Szahara - homok helyett porosodó polcokkal és pultokkal a fridzsiderek ellenben dugig tömve mindig. Immár nem gondoskodik annyira a düledezó' állam senki felől és szerezni sem mindig van honnan és mit. Nem véletlen, hogy végigutazva a megyét elszomorító látványt nyújt a rothadás. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években egy- re-másra épült családi házak vakolata, ha nem is mindenütt omladozik, de leginkább a szürke és sáros, az akkoriban divatos, rendszerint zöldre festett vaskapuk zöméről lepattogzott eredeti színük, helyén rozsda barnul, s folyvást gyarapszik azon hűtó'szekrények száma, amelyeket fölösleges bekapcsolni. *** A nyolcvanas évek derekán kezdtek sűrűbben Kárpátaljára áramolni a magyarországi érdekló'dó'k. Eleinte, gondolom, az ó'szinte kíváncsiak, folytatólag azonban olyanok is, akiket vajmi kevéssé foglalkoztattak lényegeink, megelégedtek azzal, hogy frissen vagy akár régebben szerzett barátaikkal végigborozzák a vidéket, majd írták butaságaikat, ahogy a töltó'tollukon kifért. Jöttek aztán - szervezetten és szervezetlenül — tanárok, egyetemisták, nép- zenekutatók, színháziak, filmesek, újságírók, írók, költők egyre-másra. Látogatóink javát persze szerettük , illetve hát eleinte jobbára mindenkit. Picinyt ké- sőbb fedeztük fel, hogy ellenszenves, mindentudó és mindent — de azt most rögtön - akaró alakok is fel-felbukkannak. Igaz, mindig akadt, aki a legunalmasabb, legnagyokosabb, legfintorgóbb magyarországi véreinket is odaadóan kaluzolta megyeszerte. Mondhatni, hivatásos kalauzokká nemesültek némelyek az ídó'k során. Mitói lett ez azzá, amaz meg nem, a fűzfán fütyülő' rézangyal a megmondhatója. Eközben olybá tűnt, jó nekünk, mert hozzávetőleg tízmillió úgynevezett anyaországi testvérünket érdekeljük permanensen. S ha ilyen érdekesek vagyunk, rossz nekünk nem lehet. Alakult a kép, éspedig nem spontán, ahogy a csiga tekereg a réten, hanem alakították. Hogy olyan torz lett, amilyen, és abban nyilván szerepük van objektívnek becézhető törvényszerűségeknek, valamint az írott és íratlan sajtó természetének egyaránt. Meg valami lelkifurdalásszerűségnek: ugyebár eddigelé elhanyagoltuk sanyarú sorban tengődő, közös honunk határain túlra szakadottainkat, vélhették a képalakító kollégák, rajta hát, kompenzáljuk ezt a nemtörődést valamivel. így lett mindenki, aki kisebbségi, kurva jó fej, mintha a kívülrekedtek között csúfak és gonoszak mutatóba sem virítanának. 85
