Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Sz. Kovács Miklós: Konvojban (A magyar-magyar viszonyról)
gensnek, akkor az egység hiánya miatt hullatnak krokodilkönnyeket a budapesti kamarilla illetékes tagjai. Ha sikerül ezeket belekényszeríteni egy kényszerházasságba, akkor azok elveszítik mozgásszabadságukat. A politikai értékek szituatív jelentése nemcsak az egység-megosztottság dichotómiára érvényes. A bal-jobb ellentét is csak egy kényszerzubbony a kisebbségi magyar poltikán. Arra jó, hogy segítségükkel lehessen manipulálni öltét, illetve, hogy ezek segítségével ideologizálják meg a kliensrendszerek kiépítését. A kisebbségi politikusok, akik csatlakoznak valamely politikai kísérethez pénzért, kapcsolatokért, médiában történő szereplési lehetőségekért, magukra öltik patrónusaik harci színeit. Természetesen a „csőcselék csak egy van” effektus megnehezíti a bábjátékosok dolgát. A más-más harci színt viselő budapesti politikai kíséretek nemcsak a szomszéd országok államnacionalista elitjeivel, de egymás közt is kénytelenek ugyanazokon a figurákon osztozkodni. Kárpátalján például már évek óta MSZP- SZDSZ-MDF-FKGP kooprodukcióban futtatnak személyeket és szervezeteket. Reménytelen tehát azoknak az elemzőknek vagy pártideológusoknak a helyzete, akik valamilyen általános séma alapján akarják magyarázni a magyar kisebbségi poltikát. Erre még egy jellemző példát fel lehet hozni: az autonómiákét. A „kinek van igaza” kérdés eldöntésére nem kínál megoldást az autonómista- antiautonómista kategóriapár, sem annak modifikációja, a területi-személyi elvű autonómia ellentét. Az autonómiáért való kiállás lehet a magyar közösség alapvető és elodázhatatlan érdekeiért vállalt konfrontáció éppúgy, mint pótcselekvés, senki által komolyan nem vett frázispuffogtatás, amivel az elemi jogvédelem elmulasztását álcázza. A magyar politikai elit párttagoltsága nincs hatással az alaphelyzetre. Az eddigi kormánypolitikát a folyamatosság jellemzi, a régebbi jobbközép és a mostani szociálliberális kormányzat között árnyalatnyi különbség jelentkezik, az is a frazeológia szintjén csupán. A tizenöt vagy tízmillió magyar miniszterelnöke egyformán alapszerződéseket köt. A magyar kisebbségek ügyében folytatott politikai csatározásoknak semmi jelentőségük nincs, mihelyt valaki kormányzati pozícióba kerül, folytatja az „oszd meg és uralkodj” politikát ott, ahol elődje azt abbahagyni kényszerült. A magyar kisebbségek belpolitikája eltűnőiéiben van. Pontosabban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy igazából sohasem létezett. Vagyis a kisebbségben élő magyarok politikai elitje nem kizárólag saját népcsoportja érdekeinek érvényesítésén munkálkodik, és nem is azáltal nyeri legitimitását. A kisebbségi magyar politikusok közötti szembenállást sokszor nem lehet a pluralizmus megnyilvánulásának tekinteni, mert a szabályozott politikai verseny csak az alapértékekben meglévő egyetértés hátterében lehetséges. Demokrácia ott működhet, ahol a versengő pártok betartják annak szabályait. Alapegyetértés nélkül diktatúra van, vagy pedig polgárháború, illetve annak valamely állapota. Azt lehetne csodának tekinteni, ha egy olyan erőteljes külső behatásoknak kitett politikai mező, mint a kisebbségben élő magyarok belpolitikai élete, képes lenne a saját belső logikája szerint működni. Vagyis kialakulna az általános egyetértés a közösség érdekeiről és a politizálás stílusáról, amely behatárolná a politikai elit manőverezési lehetőségeit. Leginkább abban, hogy meddig lehet elmenni idegen érdekek szolgálatában. A külső erők befolyása olyan erős, hogy többnyire nem is tudatosul a kisebbségi magyar eliteket megosztó egyetlen tényleges törésvonal, az önkéntes-zsoldos ellentét. 80
