Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Tóth István: Ruszin autonóm törekvések és Trianon
„Mivel a kezdetektől számítottam Ausztria és Magyarország bomlására, nem feledkeztem meg a magyarországi kisorosz területről; vajon milyen sors vár rá Magyarország szétesése után. Ennek az országrésznek a fontossága mindenki számára kétségtelen a többi kisorosszal, a románokkal, a magyarokkal és a velünk való szomszédsága miatt (Szlovákia kisorosz területeit a szlovák írók régóta gondos figyelemmel kísérték). Amíg Oroszország győztes volt, figyelembe kellett venni, nem támaszt-e igényt a Kárpátaljára, különösen miután Kelet-Galíciát nyomban elfoglalta. De akkor még Oroszország számolt vele, hogy a magyarok esetleg szembefordulnak Ausztriával, s ezért valószínűleg nem volt határozott elképzelése a dologról. Erre - akárcsak a hivatalos Oroszország magyarofíliájára — felhívtam a figyelmet. A szövetségesek nem szerették volna, hogy az oroszok a Kárpátok déli oldalára kerüljenek. (...) Oroszország veresége lehetővé tette, hogy a Kárpátalja a mi köztársaságunkhoz kerüljön. Kezdetben ugyan mindez csak jámbor szándék volt, de Oroszországban és különösen Ukrajnában foglalkoznom kellett a tervvel, mert az ukrán vezetők többször is megvitatták velem az Oroszország területén kívül élő valamennyi kisorosz jövőjét. Kárpátalja hozzánk csatolása ellen nem volt kifogásuk.” - írja emlékirataiban a Csehszlovák Köztársaság későbbi első elnöke.11 A Monarchia széthullásával, majd a Magyar Népköztársaság megalakulásával a magyarországi nemzetiségi kérdés új dimenziókat kapott. Az elszakadás igényével fellépő, s amögött katonai támogatást is élvező román, szerb és szlovák mozgalmak súlyos helyzetbe hozták az ország területi integritásához legalább a békekötésig ragaszkodni kívánó Károlyi-kormányt. A nemzetiségi miniszter, Jászi Oszkár előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a maguk mögött fegyveres támogatást érző mozgalmakat mégoly nagyvonalú engedményekkel sem lehet kompromisszumra bírni. Némi sikerrel a németekkel, valamint a ruszinokkal való megegyezés kecsegtetett. Az 1918 ősze és 1919 tavasza közötti időszakban, mivel hivatalosan még nem dőlt el az északkeleti területek jövőbeni hovatartozásának kérdése, a megegyezés érdekében több lépés is történt. 1918. november 9-én Ungváron megalakult a 35 tagú „magyar-ukrán” néptanács, amely rövid időn belül a Károlyi-kormány elé terjesztette követeléseit. Az ungvári néptanács Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung megyék élére ruszinbarát főispánok kinevezését kérte, valamint azt, hogy létesítsenek ruszin ügyosztályt a kultuszminisztériumban, s alakítsanak ruszin tanszéket az egyetemen. A felterjesztést a kormány elfogadta, s december 21-én közzétette az 1918. évi X. Néptörvényt „a Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról”. A törvény kimondta, hogy „Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszinlakta részeiből Ruszka Krajna néven autonóm jogterület (kormányzósági terület) ala- kíttatik”. Ennek értelmében az autonóm terület törvényalkotó szerve autonóm ügyekben a ruszin nemzetgyűlés, közös ügyekben — külügy, hadügy, pénzügy, állampolgárság, magánjogi és büntetőjogi törvényhozás, gazdasági, közlekedési, szociálpolitikai ügyek — a létesítendő magyar közös országgyűlés az illetékes. Legmagasabb kormányzati szervként a ruszka-krajnai minisztériumot és a ruszka-krajnai kormányzóságot jelölte meg a törvény. Az ezen a területen élő nem-ruszin anyanyelvű lakosság jogait helyhatósági és kulturális autonómia hivatott biztosítani. Az államkincstári földek, bányák, erdőségek a „ruszin nem- * uTomás Garrigue Masaryk: A világforradalom 1914-1918. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990., 286.0. 52
