Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Szekér Endre: Kovács András Ferenc Kufstein-verséről

Szerb Antal felhívja a figyelmet erre a szellemes Németh László gondolatra, s hozzáteszi, hogy Kazinczy valóban elérte azt, hogy „minden szál rajta fusson keresztül’. S így folytatja: „elérte, hogy magyar írónak lenni annyit jelentett, mint Kazinczy barátjának lenni,” - húzta alá Szerb Antal. KAF verse is utal Kazinczy levelezésére: „Levelek mentek ennek-annak. / Boldognak, bölcs boldogtalannak. / Üdvtanok, titkos cathechismusok..” Később is felmerül a gyanús levelezés, az „epistolák” ügye: „Idegennek pedig ne mutasd.” S az is, hogy a börtönben lévők mindig „leveleket és könyveket!” kérnek, várnak.

Kazinczy Ferenc közismerten - túlzottan is - irodalomközpontú egyéniség volt. Életrajzírói legendás történeteket őriztek meg az utókor számára: egyik gyermekének születéséről pl. így ír gróf Dessewffy Józsefnek: „Május 30-án éppen Catonak Caesarral harcoló beszédén dolgozám, midőn íróasztalom mellett ledőlt feleségem létévé kezéből a könyvet, Goldsmithnek Kosegarten által angolról fordított Római történeteit, s átalméne a szomszéd szobába, s ott egy óránál kurtább idő alatt egy fiat szüle.” így ír Kazinczy. Az irodalom, a könyvek között élt, ez talán „fontosabb” volt neki mindennél. Még a családjánál is. Az irodalom. Goethe, Voltaire. A felvilágosodás szelleme. Hiszen az elsötétedéstől, a kiszolgáltatottságtól, az elnyomatástól retteg az egész ország. Mindenütt börtön, „fenyítőház”, rettegés, kivégzés és halál. Ezzel kell szembeszállniuk. Hiába a „Vérmező”. Az irodalom nem hallgathat. Batsányi Látójából idéz KAF: „Vidulj, gyászos elme!”, de megáll, nem folytatja Batsányi sorait („Vidulj, gyászos elme! megújul a világ, / S előbb, mint e század, végső pontjára hág.”). Megáll, nem tud túlzottan reménykedni, hiszen az utókor költője „többet” tud: a század a költők porára lép, nem lel seholsem hazát, csak a biztos helyet: Kufsteint, a várbörtönt. Mégis, mégis „fáradozni kell”, ahogy a reménykedő Vörösmarty írta. Voltaire-re, Rousseau-ra, a magyar felvilágosodott szellemre, Bessenyei Tariménesére, Verseghy Marsziliai énekére (Marseillaise!) - a „szabadság nyelvtanára” hivatkozva. Kazinczy kései utódja, KAF — az Erdélyben, Marosvásárhelyt élő költő - nemcsak Kazinczy korát építi a versébe, hanem eljut a huszadik századig, Franz Kafkáig és a „moszkovita aláaknázásokig.” A versben nincs messze egymástól a múltban és közelmúltban élt a költő a maitól, hiszen el kell fogadnunk a címben jelölt gondolatot: „Erős várunk nekünk a Kufstein”. Ez a várbörtön, ez a költők- járta hely, ez a bebörtönözhetetlen szabadságszellem és minden újat akaró magyar költészet. Igen, mi is tudjuk, hogy régi és új Caraffák, Haynauk járnak erre (,,B..sza labantzos lelkit a bétsi hóhér!”) ERŐS VÁRUNK NEKÜNK A KUFSTEIN. Később zárszót írva a költő azt mondja, hogy versdokumentumot szeretett volna írni, vendégszövegekkel, főleg Kazinczytól. A magyar jakobinusokat köszönti ezzel a verssel, s közben kérdéseket tesz fel: „Vajon voltak? Vajon vagyunk?” S itt hirtelen újra összefonja a múltat és a jelent, többesszám első személyre vált - rejtve Ady szavait. Vas István egyszer a költészet „mégisére” hivatkozott, megtartó erejére. Hiába „szomorú haza” Kufstein. Erős várunk nekünk. Éber álmunk, életünk, mondja KAF. Igaza van: ERŐS VÁRUNK NEKÜNK A KUFSTEIN.

67