Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Visky András: TESTamentum (vers)
Visky András TESTamentum Kovács András Ferencnek és Tompa Gábornak szobám a kertre néz, magam csak ritkán, - már régtől fogva ismerem a varjakat, megállnak, nem túl messzire, a kerítés (foghíjas) lécein és hosszan néznek. Hiába csápolok az asztalom felett, pofákat vágok és kurjongatok, vagy hirtelen macskává változom s az ablakpárkányomra szökkenek. Parancsra jöttek, nem szemtelenek, dehogy, ne úgy vegyem, ha valaki, hát ők csak ismerik a néhány ezer éves illemet. Belép egy asszony, kortalan, még szinte lány, hallom, amint oson a lépcsőn fölfelé, nem érzi lépteit a lakkozott akác. Mögöttem áll, mozogni kezdenek az ajkai, olvassa máris képernyőm néhány sorát. Előttem varjú áll, az épp szolgálatos, öreg és szinte meztelen (a halhatatlan holló, jól tudom, hogy copyright), - mögöttem ő. És valahol, nem is tudom, a napsütötte sáv, nem messze tőlem, nem is túl közel, ha tán egy sornyira és mondjuk, fölfelé, tenyérnyi tisztaság, akármilyen. Nem műveltségelem, no várj csak, várj, megértenek félszóból is a vesztesek. Figyelj, tudom, hogy volna mibe hinnem, a házamat is régtől ismered, van pince itt, s szegényes, elhagyott a Kőkert utca is, nem egyszerűen analógia, szemünk láttára dőlnek sárba mind az öregek, az út miattuk egyre járhatóbb. Nos volna hely elég (mondhatjuk így: alom), és van elég mocsok, hogy két ember, akármilyen, egy pillanatra bár, legyen egyetlen egy. 59
