Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Kántor Lajos: Ó Trenszilvéniában
Engedtessék meg nekem, hogy némileg önzó'en — ám azt hiszem, mégsem távolodva nagyon a lényeges mozzanatoktól - most ne a KAF-köteteket lapozzam föl (közülük egyet, irodalomtörténeti esszéivel, mi adtunk ki mint KOMP-PRESS Kiadój az Ariadné Könyvek sorozatában), hanem csak a Korunk néhány lapszámát. És akkor már meg is előztem a Kriterion-beli Forrás;kötetét, hiszen a Mikor Assandro megfutott a városból, a Kantiléna a keserű Árkádiából és a Guido kisemmizése — rövid szerkesztői köszöntővel — 1982 májusában jelent meg. De mégis azerdélyi elsőkötetes szerző Forrásáról is szó van itt; újraolvasva a KAF-ot a Korunk-olvasóknak beajánló soraimat, a valamikor (húsz évvel korábban) minket is inditó könyvsorozat szerkesztő bizottsági tagjának, egyik lektorának boldog sóhaját hallom ki belőlük. Valóban, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos, majd Király László és Farkas Árpád berobbanása után elég sokat kellett várni, hogy ismét számottevő költő - Szőcs Géza - jelentkezzék az elsőkönyvesek közt, Erdélyben. És aztán, nyolc évvel később: Kovács András Ferenc. A kötet-kézirat ismeretében íródtak, nyilvánvalóan, a folyamatot is jelezni akaró megjegyzések, ilyenformán: „Egyetemi tanulmányai kezdetén poéta doctusnak ígérkezik, azzal a műveltségi-poétikai rákészültséggel szólal meg, amelyet nálunk Székely János képviselt a legkövetkezetesebben, de korántsem látszik bezárkózni önkörébe, a forma varázsánál, úgy tűnik, erősebb számára a farsangi meneté, noha természetesen nem idealizálja a »kőförgeteges kínkarnevált«.” A Kantiléna a keserű Árkádiából szolgált igazolásul e megállapításhoz (illetve: fordított az ok-okozat): hamis farsangban harapom öklöm dühömet bestyén énekbe ötlöm pojácapendelyt régtől öröklöm pelikán létem féniksznek költőm Ma, éppen a Jack Cole dalaiból s a hasonlók ismeretében, inkább Szilágyi Domokost említeném, legfőképpen, az elődök-kortársak között, KAF-ról szólva. Már csak azért is, mert játékossága vele s nem Székely Jánossal rokon. Abban pedig mindegyik magyar elődjét (és talán nem csupán Erdélyben) meghaladja, ahogy végigpásztázza a mű- és versformákat. Hagyományt is folytat ugyanakkor, jellegzetes hagyományt, vissza- és előretekintéseivel. Magam is visszalapozva, igaz, csak a XoranÁ-évfolyamokban, örömmel fedezem föl, hogy mi közöltük a szatmári nevelő iskola ünnepére készült költeményt, amely - korántsem óda. Kölcsey Ferenc lehajtja fejét. Ez KAF szerint 1993-ban történik {Korunk, 1993.10.), annak ellenére, hogy Kölcsey Tekintetes Úr „látja Petőfi lovát Erdőd felé ügetőben”, rápillant „Szilágyi Domokos hatalmas homlokára”, s úgy mellesleg Krúdy, Ady, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Dsida is feltűnik a ködben. Miért akkor a lehajtott fej? Mindjárt a vers elején ott a magyarázat (másoknak, lehet, büszkeség forrása): ........................................dúlnak még a szép magyar romantikák, dühöngenek még honni hiúságok: csárdásosztók és asztaldöngetők közt hervad az emberség hivalkodó csokrétája, a büszke kalapba betűzött, hervad a szerelem rózsája, hervad a mosoly a szájról - szavakról hangsúly, ékezet, jelentés... 55
