Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Silló Jenő: Toldott-foldott ballada (Kovács András Ferenc Jack Cole dalaiból c. versének pre- és architextusairól)
fityiszt legyintett”) való travesztív allúziók. Jack Cole, amint láttuk, a ballada- műfajt/-formát nem kanonizált, normatív változatában szólaltatja meg. Ugyanígy Adyt sem egy bizonyos kánon által meghatározott perspektívából szemléli, nem az irodalomtörténet olyan sérthetetlen alakjának tekinti, akihez kizárólag csak hommage-okat szabad írni, hanem olyasvalakinek, akihez ettó'l eltérően is lehet viszonyulni, akivel dialógusba lehet lépni és ebben a dialógusban szem- és támpontokat találhatni az önértelmezéshez, a saját költészet beszédlehetó'ségeinek definiálásához. A „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,/ Hogy tempóz Arany s Petó'fi hogy istenül” parafrazálása átminősíti, újraértékeli Ady költészetfelfogását és — együttesen „a tolakodó Gráciát ellöktem” ironikus-parodikus visszaéneklésével - Adynak azokat a gesztusait, pózait, allűrjeit, melyek teljesen készpénznek véve kodifikálódtak az irodalmi hagyományban, elzárva az életmű másfajta megközelítéseinek az útjait. A Toldott-foldott ballada mint palinódia a Hunn, új legendává, Az Illés szekerénve és A Hortobágy poétájává játszik rá: azokra a versekre, melyek — egyértelműen vagy áttételesebben — Ady ars poeticái, mindhárom a költő', illetve a költészet szerepére kérdez rá és nyújt egyféle választ. Ez(eke)t a válasz(oka)t Jack Cole balladája lebegtetni kezdi, kevésbé egyértelművé és axiomatikus érvényűvé teszi. Adynak (ezekben az) ars poeticáiban a költés, a költészet értékteremtés, szakrális jellegű tevékenység, ezt teszi viszonylagossá a „Csak dal vagy az se csak szuszz” sor. A költó't is egyféle szakrális aura — érték- többlet, kiválasztottság jellemzi („Az Úr Illésként elviszi mind/ Kiket nagyon sújt és szeret”) — ezt ironizálja-travesztálja Jack Cole a „Lám szent se volt se príma tag/ Azonban mégis égbe ment” sorokban, továbbá magát az égbemenetelt mint megdicsőülést „Az Illés-nép Ég felé rohan”nak a „Röpült a mennybe mint a pinty” és a „Művész volt s mennybe purcant” átfordításaival. Ady számára a művészet felfokozott élet („summája ezrekének”), olyan értékteremtés, mely a felfokozott ént formálja műalkotássá, „élet-művé”. Nála az egó felstilizálásával együttjár a normák elvetése („Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály”), így az irodalmi normáké („Másolja ám el életét a gyönge”): a mérceként veendő' eló'dök („Nekem beszédes költó'-példák némák”) és művek („a betelt s kikerített poémák”) elutasítása is. Jack Cole pedig versválogató, variánsokat varrogat össze, számára sem a költó', sem a költészet nem kitüntetett szerepű: „egy fél nóta pár cent/és bárkinek jut - olcsóöóó”. A költó'-lét folyamatos leértékelése jelentkezik a Toldott-f oldott balladában: Quint epitheton ornansai és Jack Cole hasonlatai — akár a fiktív pretextusokból származnak, akár a közönség exigenciáihoz igazodnak - lefokozzák, deszakralizálják a költó'i megnyilatkozást, feltételessé téve a nem fiktív pretextusok beszéd- és szereplehetó'sége- it. Az eló'szövegek tónusának megváltoztatása, az Ady-ars poeticák palinódiája viszont nem tagadást jelent, nem azt, hogy Adyt és Shelley-t és műfajt és versformát „ésatöbbit, ésatöbbit ki kell dobni a Jelenkor Gőzhajójából”11, hanem dialógust, amely révén Jack Cole szituálhatja önmagát. Ady visszaéneklésével, Quint Afton beszédmódjának feltételessé tételével nem elveti az eló'döket, hanem éppen így jut arra a következtetésre, hogy „Danolni sem utolsó”. Nem egy adott konvenciórendszer alapján viszonyul az archi- illetve a pretextusokhoz, és nem teremt újabb konvenciórendszert sem saját költészetének, magatartásmódjának kánonná emelésével - jelzi a konzekvencia modalitása. Amint a ballada „toldott- * UBurljuk, Rrucsonih, Majakovszkij, Hlebnyikov: Pofon ütjük a közízlést 51
