Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Silló Jenő: Toldott-foldott ballada (Kovács András Ferenc Jack Cole dalaiból c. versének pre- és architextusairól)
münköt arra int/ Danolni sem utolsó”) relativizálja a megokolás. A „mafla Quint”, mivel mindenek ellenére végül „mégis égbe ment”, példájával arra az esztétista következtetésre is juttathatna, hogy a danolás hermetikusan zárt, autonóm, autotelikus tevékenység. Ezt fordítja ki, kérdőjelezi meg a megokolás. („Hisz egy fél nóta pár cent/ És bárkinek jut — olcsóóóó”) Quint Afton ars poeticája irreleváns Jack Cole számára. Quint még eltérhetett az utilitarista értékrendtől („Nem vásárolt olajkutat”), lehetett még zseni — a romantika, („Felkent ez idióta”) illetve a fin de siede értelmezésében. („Szipus tán ó be kába”) Számára még érvényes lehetett a „teheccség” fogalma. Jack Cole számára már nem az: ő nem „csicsás gitárral ténfereg”, hanem annak a „Nyájas Közönségnek” adja eló'(/el) a dalait, amelynek - ironikus gesztussal - érvényesíti az értékrendjét. Magatartásmódját, viszonyulását nem ellenbeszéd, vagy elkülönülés jellemzi, hanem olyan jellegű irónia, mely relativizálja az ehhez az értékrendhez való adaptációt, ironikusnak minősítve például magát a megszólítást is. Quint Afton tevékenysége nem csak a nagyérdemű meg a marhaugratók szemszögéből ironizálható, travesztálható, hanem az ő és a Jack Cole költészete közötti idő- és szemléletbeli távolságból is. Jack Cole költészetében nem a „teheccség” tekinthető kiindulópontnak, hanem a „De zengjen!”, a dallamosság, a dalszerűség, versszerűség, anélkül, hogy ez a verset, a költészetet metafizikai horizontba helyező esztétizálássá válna — megőrzi ettől mind a Jack Cole-i irónia, mind annak a regiszternek a profán nyelve, amelyen megszólal. Míg Quint Afton - legalábbis Jack Cole interpretációja szerint - alanyi költő, aki számára a költészet az énkifejezés közege („Tág szíve volt mint sivatag”, „könnye csöppet kikifolyt”), addig Jack Cole költészetének jellegét az a nyelvi (és az azzal szorosan összefüggő lét-) tapasztalat határozza meg, hogy „Nem értem szó a szó” (Üdvözlet Oregonból), illetve hogy „Nem értem ráng a lét”. (Uo.) Annak alapvető felismerése, hogy a lét nem a szubjektumért van, amint a nyelv sem, mely nem uralható általa és megelőzi őt, nem tragikus pátoszt eredményez ebben a költészetben, hanem a modern minden válfajában - az esztéta modernséget is beleértve - érvényesült eszközjellegű nyelv- (és költészet-)felfogás, a szubjektum általi uralha- tóság, megteremthetőség illúziójának a megszűntét. így számolódik fel, válik kétségessé az „artisztikus” és „profán „ regiszter oppozíciója a Toldott-foldott balladában. „Az ember úgy viselkedik, mintha a nyelv alkotója és mestere volna, holott a nyelv uralkodik az ember fölött. Ha megfordul ez az uralmi viszony, akkor az ember különös mesterkedésekhez folyamodik. A nyelv a kifejezés eszköze lesz. Kifejezésként (Ausdruck) a nyelv puszta kényszerítőeszközévé (Druckmittel) süllyed le.” (Heidegger)6 Az eszközszerű, voltaképpen nyelvellenes nyelvfelfogás magát a létet nem hagyja lenni, mivel az uralom alá hajtott nyelvet meggátolja abban, hogy beszéljen, hogy a lét szólaljon meg benne. A magát uralmi pozícióba helyező ember a nyelv hajlékában lakozástól fosztja meg önmagát, a nyelvnek való megfeleléstől (entsprechen), a nyelv biztatásának meghallásától. „A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember. A gondolkodók és a költők a hajlék őrzői.”(Uő.)7 De sem a spekulatív gondolkodás, sem a szót eszköznek tekintő költészet nem hagyja beszélni a nyelvet: az előbbi tulajonképpen lemond a gondolkodásról, az utóbbi a nyelvnek csak egy bizonyos rétegét (az ún. „irodalmi 6,,...költőien lakozik az ember...”, In „...költőien lakozik az ember...", T-Twins/Pompeji, Bp. -Szeged 1994, 194. 7Levél a „humanizmusról” In i.m., 117. 47
