Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - Sándor Iván: Rocinante nyomában
ki. Végbemehet — jó ideje így is történik meg a jelentősebb regényirodalomban — a tudatban. Általában: belül. Akár „észlelhetetlenül” a Személy szétroncsolódá- sában. Mi itt az újdonság? Úgy nyolcvan éve már, hiszen a századvégünk újdonságai a század második évtizedében megjelennek. Ha két Én kapcsolatba kerül, vagy nem tud kapcsolatba kerülni egymással, az „egyszerű”, régóta jól ismert regényhelyzet. A századvégi regényt az foglalkoztatja, hogy az énjét veszített lény, az osztódott, felőrölt, eltűnő személy hogyan pillant vagy nem pillant, hogyan érintkezik vagy nem érintkezik azon a leszűkült, töredezett terepen, amelyen ő maga is önmaga töredék lényeként van (vagy nincs) jelen. Számomra a kihívás az, hogy ebből a nem-létből, én-vesztésből hogyan „csinálható” nézőpont, beszédmód, regénycentrum. Illetőleg: van-e még regénycentrum, s ha nincs, mi van .helyette”. Az Én, a Személyiség nemcsak osztódik, lebontódik, szétesik, füstbe megy. Az Én, a Személyiség regényszervező centrumként tűnik el. Abból a szempontból „használható” (volt?) hosszú ideig, hogy végtére az értékvesztés után az Énvesztés is lehet a regény központi poétikai elve, amiként annak előtte volt az Én megszületése, a személyiség küzdelme, önvédelme. De mi került a regénycentrumba, mint szervező elv, mint nézőpont, modalitás? * Ó, az emlékezet, az emlékezni tudás, mint a személyiség önvédelmi, mint mű- konstituáló erő. A „Godot”-ban van néhány alapmondat a Világ-, az Ember-, az Én-kapcsolat nagy átrendeződésének elnyújtott pillanatairól. („A legjobb volna, ha engem is megölnének, mint azt... a többi milliót, meg milliót...”) A fafejű rendezők ezeket a mondatokat ki szokták húzni az előadásból. Bizonyára fel sem fogják, mire süketek. A hosszan elnyúló változás kezdete az, ami Proust ideje és Kafka ideje között van. A „közöttinél azonban pontosabb az, hogy „benne”, hiszen mindkettő ugyanannak az évtizednek a regényeredménye. Két éve néhány levelet váltottunk a jeles irodalomteoretikussal. Az ő munkássága szerintem jó példa arra, hogy az irodalomtudományban is rövidülnek az egyes iskolák hegemóniájának szakaszai. A Nyugat-iskola esztétikája több mint fél évszázadig tartotta magát. A századközép irodalomellenes irányzatai rövidebb időt fogtak át. Az esztétikát a jogaiba” visszahelyező munkálkodás aranykora a hetvenes-nyolcvanas évekre esik. A posztmodem teóriák egy jó évtizedig vannak az csúcson. A még újabb, feltörő tudományos nézőpontokra érzésem szerint ugyancsak hamarosan érkezik majd még újabb kihívás. Teoretikus pályatársam egyik regényemet második kiadásban újraolvasva azt írta, hogy a kezdés modalitásában egy magyar Proust lehetősége van benne és sajnálja, hogy a továbbiakban másfelé viszem a regénybeszédet. Érdekesnek találtam a gondolatot és kifejtettem, hogy az ugyan megtisztelő számomra, ha a regénykezdetet — bizonyára udvarias túlzással — „prousti”-nak minősíti, ám Proust, szerintem, átütően talán utoljára, az Én védelmét-reinkarnációját állította a regénycentrumba, az én szerény törekvésem azonban a személy eróziójáról, eltűnéséről kívánna beszélni, s ez más nézőpontot, modalitást kíván. Megemlítettem, hogy Kunderával értek egyet, aki szerint Proust még trónusra emeli a személyt, nála még nemcsak virágzik, de győztes is az emlékezni tudás erejével; jön az első világháború, jön a XX. század, s Kafkánál a külső erők, a 3
