Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Legenda Aprily Lajosról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
én azért nem voltam vele közeli kapcsolatban, a fiával, Zsófival voltam meglehetősen közeli barátságban, és valahogy megmaradt köztünk az a — azt hiszem - negyven évnyi korkülönbség. Abban, hogy öreg korában leplezni próbálta az öregségét, elesettségét, ugyanazt a szemérmet érzem, mint a költészetében. És ha már ezt szó- bahoztam, hadd mondjam el, hogy Jékely imádta az apját, gyönyörűen ír róla, „hogyha valami betegségem volt, sebem volt, akkor anyámhoz mentem, de ha minden recsegett-ropogott körülöttem, akkor apámhoz”, vagyis Aprilyban ő mindvégig az erkölcsi, sőt a költői mértéket tisztelte, noha költészete teljesen más lett, mint az Aprilyé. Emlékszem, Zsófi elpanaszolta, hogy mikor az öreg Áprily reggel befutott, (akkor ott még cserépkályha volt, és egy ládából kellett kiszedni a geijesztőt, az alágyújtóst, mit tudom én, a fát) és nem látott jól, és azokat az évtizedeken át begyakorolt mozdulatokat elvétette, elhibázta, Zsófi egyszer szorongva mondta nekem, hogy „idegesít apám” ügyetlenkedése. Aztán gyönyörű versekben követte meg ezért az idegességéért. A fordításról pedig először is azt szeretném elmondani, hogy Aprilynak egy időben kenyérkereső foglalkozása volt. Valahogy arról még nem beszéltünk, hogy A láthatatlan írás címmel verskötete, úgy emlékszem, 1939-ben jelent meg, a következő pedig az Ábel füstje volt, ha nem csal az emlékezetem, 17-18 évvel később. Albert Zs.: 1957-ben. Lator L. : Vagyis Áprilynak volt egy majd két évtizedes néma korszaka. Egy versében el is panaszolta, hogy egyre ritkábban tud verset írni „nincs messze már kopott madár, meghalva hullsz az ablakomra”. Volt idő, amikor csakugyan keveset írt, de amikor újra kiadhatta verseit, kiderült, hogy a háború alatt nem tette le a tollat, főleg négysorosokat írt, történelmi, családi, személyes naplót. De 1948-tól nem jelenhetett meg, elhallgattatták őt is. És akkor kényszerült rá, hogy rendszeresen fordítson, amikor írni nem írhatott. Ma már nehéz megérteni, hogy egy ilyen, politikailag - mondhatni - szinte semleges költészet, mivel ingerelhette a politikát, mert nem közölték eredeti műveit. Abból élt, hogy fordított. Tudott németül, azt hiszem, eredetileg német szakos tanár volt, elment Párizsba és Dijonba, hogy megtanuljon franciául, tudott görögül, latinul, angolul, románul és oroszul. Méghozzá nem akárhogy, talán mert voltak kedves orosz írói, és azokat annyira szerette, hogy eredetiben akarta olvasni őket. Turgenyev az ő költői nyelvén szólalt meg magyarul, Tur- genyevnek elsősorban a természetközeli prózájára, az Egy vadász feljegyzéseire, az Első szerelemre gondolok, ezek tolakodóan kínálták magukat Aprilynak. Aztán az a nagy fordítása, az Anyegin! A pályázók közül, (mert pályázatot írtak ki rá) szerencsére ő kapta meg a munkát. Ügy emlékszem, valahol meg is írta, hogy dolgozott: kirakta maga elé az Bérczy-féle Anyegint, az orosz eredetit, egy német fordítást, és meglehet, hogy édesapádét, Mészöly Gedeonét is kirakta, nem emlékszem, megvolt- e már akkor. Mészöly D.: Igen, megvolt. Lator L.: És persze elkerülte azokat a megoldásokat, amelyekre elődei már rátaláltak. Mészöly D.: Ez benne fölöslegesen túltengett, ez, hogy el akarta kerülni az elődök megoldásait, akkor is, amikor ennek nem volt értelme. Például, ő nagyszerűen lefordította a Julius Caesart. De mert elődje Vörösmarty volt, nem akart egyetlen sort sem átvenni, és van a híres, szállóigévé lett kezdete Antonius beszédének „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” ő csak azért, hogy ne vegye ezt át szó szerint, azt írta, hogy „Caesart temetni, s nem dicsérni jöttem”. Ezt nem jól tette, mert a természetes szórend magyarul az, hogy előre mondani azt, hogy temetni, és drámailag is ez a jobb. Én mondtam többször már Áprily halála után Zsófinak, mert mindig szerettem volna, ha Áprily fordításában játsszák a Julius Caesart, mondtam Zsófinak, 61
