Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Sigmond István: Áj láv jú, élet! (elbeszélés)

fertőzött vér a szívtől az agyig, az ágyéktól a gondolatig, nos, feleim, mi kell még nektek, csak nem sziklaszilárd hit? Megmondták: porból jövénk. Blaszfémia volna ennek a tagadása? (A sperma ezen röhög a világ teremtése óta.) A folyamatban már a metamorfózis is csődöt mondott, a por megmaradt pornak (nem válik újra azzá, végig az marad, hittel fertőzötten, vagy hittel megáldva, attól függ, hogy a keresztről nézünk alá, vagy a keresztre nézünk alulról fel egy képzeletbeli isteni világra), amelyik tudatosan eltereli a tartalmas gondolatot. Állandóan apáca akarok lenni, s ez az undorító asszociáció kócos bábuként rángat jobbra-balra. Uram, kérek egy szoknyát. Lehet fekete is, csak szép hullása legyen, s ne vonszoljam magam után a mocsokba. Hogy miért gondolok most a buzikra, rejtély. Pedig úgy félek tőlük, ahogy a kufárok menekültek az eszelős Fiú elől, aki a szeretet alázatába és az alázat szeretetébe akarta öltöztetni a földet. Hát, mit mondjak, a félsiker is siker, hiszen a zsokét is megtapsolják, ha megdöglik a lova a célvonal előtt. A hitetlenek légiói úgy értékelik a hitet, mint az írók a publicistát. Pucerájként kezelik, számukra az agymosás után leülepedett salak-rangja van, pedig - kedves bátyám, ne fordulj meg odalent - Shakes- peare-t már senki sem olvas, azonfelül a „lenni vagy nem lenni” kezelhető magánügyként, közügyként és Isten-ügyként, a magam részéről ez utóbbira voksolok, feltéve, hogy a Fentvaló részesévé tesz annak a titkos, elrejtett névmásnak, ahol nincs én, nincs te, ő-ről nem hallottak soha, mindenki tapsol, a gyászhuszámak és halott önmagának. Imádkozzunk. Ha megy, megy, ha nem, megmaradok földi névmásnak. Én kiásom neked, te kiásod nekem, szeretjük egymást agyba-föbe, áj láv jú, élet!

28