Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)
hanem leírni, s ami kritikainak látszik benne, az valójában csak hatásnöveló' eszköz. Szeretett eró's hatásokkal élni, frappírozni (vö.pl. Lev.368.,392.) De tehetsége erejét s diagnosztizáló érzékenységét mutatja, hogy a hatást éppen ezzel a morális fölhangú megfogalmazással kívánta elérni. Öntudattal vállalt személyes sorsalakításának visszáját, strukturális „megoldatlanságait” ugyanis, bár éppen művészi transzformálásukra, (tehát elfedésükre) törekedett, jól látta. Hogy az életproblémák verbáhs kifejezése, szavakká alakítása még legmagasabb rendű formájában, irodalomként sem jelent „megoldást” ezekre a problémákra, olykor nyíltan ki is mondta. „Állítólag zseni vagyok és híres író - írta pl. 1909. júliusában Juhász Gyulának -, de úgy élek, mint egy kutya. Egy ember nélkül. Egy biztató szó nélkül. Minden remény nélkül. Ilyenkor — mondták — legerősebb az ember. De higgye meg: legboldogtalanabb.” (Lev. 184.) Ady nevezetes kritikája pedig, amely először jellemezte irodalmi íróként, sajátos „beismerő” válaszra késztette. „Nem képzeli - írta Adynak 1907 májusában -, mennyire érzem magam is az életből való teljes kiszakítottsá- gomat, az útszélen vergődőnek folytonos ambíciórohamát, a páriának beteges, gyönyörét a szépben, az újban, a nagyszerűben. Testtelen és vértelen az én poézisem, levegőcsillogás a gondolatvilágom, ködvár a házam. [...] hirdetem, ami nincs, s bámulom a semmit, az ürességet.” (Lev. 125.) Igaz, ezt a gondolatmenetet így folytatta: .... ami [ti., a semminek, az ürességnek a bámulása] nekem mégis több, mint az egész buta világmindenség. Én a négy fal között látok délibábokat, a levegőbe rajzolok perzsa arabeszkeket.” (Lev. 125.) Azaz, mindennek ellenére öntudattal vállalta írói attitűdjét. S nem lehet kétséges, hogy ez az attitűdje voltaképpen az elkövetkező évtizedek, mára széles körben kibontakozó (írói) magatartás-lehetőségének anticipációja. Az én-integritás, a szuverén én mai visszaszorulásának, erős redukálódásának előrejelzése, korai megélése. Azaz egyféle mai aktualitás kivívása. Ám ez az opció valójában a világfolyamat benső kényszeréhez való keserves igazodás, nem pedig szuverén választás. Kényszermagatartás, amelynek messzemenő következményei vannak. Joggal írja legújabb könyvében Kertész Imre, hogy a „regényírás új [ti. mai, ezredvégi] technikája mindössze azon a belátáson alapul, hogy immár nem az író ragadja meg a világot (mint a megismerés tárgyát), hanem a világ ragadta meg az írót (mint korlátlan önkénye tárgyát); ám ez a belátás pusztító változásokkal jár az úgynevezett irodalomra, erre a mind nehezebben vegetáló művészeti ágra nézve. Utolsó inspirációját ez a művészet még az emberi színvonal alig követhetően rohamos süllyedéséből meríti; de ez a megállíthatatlan süllyedés hamarosan elsöpör majd minden inspirációt - kivéve a pusztításét.” (Kertész Imre, 1997.32.) Hogy e tendencia alapirányával Kosztolányi tisztában volt, vagy legalábbis sejtette, paradox módon egy olyan levele igazolja legtisztábban, amelyet - felületesen olvasva - éppen „konzervativizmusa”, esetleg egyenesen „értetlensége” dokumentumának vélhetnénk. 1904. augusztus 11-i levelében ugyanis, amelyben bejelentette, hogy „gyűlöli" a „dekadenseket” (ti. Baudelaire-t, Richepin-t, Mallarmé-t és Verlaine-t), egyebek közt így érvelt: „Pokolba velük! Elrontják az ember szépérzékét, megfeketítik a világnézetét egy francia rím miatt; mert ők a disznóságokon kívöl főleg a rímeket szeretik. Milyen kis emberek ezek, ha levetik a bohócruhájukat, mi véznák és költőietlenek! [...] e kacskaringós úton járó emberiségrontók nem látják be, hogy célunk fáradságos haladás az ideál felé, s köny- nyebb egyenes úton odajutni, mint görbe sikátorokon. Ők azonban, cél híján, csavarognak, fejők tetejére állanak, s panaszkodnak, hogy - fölfordult a világ. Eszméjük nincs; nyelvök, melyet annyira dicsérnek, kész, megcsinált dolog, melyet működésbe tudnak hozni akkor, amikor kedvük jön írni, s realitás tekintetében észrevételük nem versenyezhet a Dantéé- val vagy az Aranyéval.” (Lev.34.) Ezt az érvelést, pályája és életműve ismeretében, könnyű volna valamiféle fiatalkori kisiklásként, ízlésbicsaklásként értelmezni, hiszen mindaz, amit itt a „dekadenseknek” fölró, voltaképpen - visszájára fordítva, pozitív hangszerelésben - róla, az ő életművéről is elmondható lenne. Azt, amit itt elutasított, azt nem is sokkal később, saját alkatához mért változtatásokkal - maga is művelte. Ekkor - 1904-ben - azonban még erősen jellemezte egy normatív morálhoz való igazodás, „...én testestől- lelkestől morál-ember vagyok - írta a homo moralist elutasító majdani homo aestheticus fiatalkori „előképe” — : örökös lelkifurdalásban, átalakulási vágyásban élő töredék, kinek semmi ítélőképessége és önállósága nincs, s csak érezni tud, és gondolkozni képtelen.” (Lev.65.) A morál tehát, amely szocializációja során sajátjává lett, ekkor még elutasításra, 95
