Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 12. szám - Lengyel András: „Arcodról a festék nem mosódik le” (A levélíró Kosztolányi)

jellemezni szociológiailag. Idézőjelet használt, ezzel is kinyilvánítva, hogy semleges maradt. S a számára kínálkozó művész-magatartás és szerep magasában „lebegve” elfedte a hasadás szociológiai természetét. Jellemző, hogy amikor Bécsbe (tehát egy Budapesthez képest is teljes új közegbe) került, s így rálátása nyílt Budapestre, ez a kritikája nem a szociológia, hanem a művészeti diskurzus nyelvén fogalmazódott meg. Már bécsi útja előtt, 1904 augusztusában hangot adott „nézetváltozásának”. O, akit - saját bevallása szerint - „jórészt dekadens hajlamúnak” ismertek, most a „dekadensek” kritikájába csapott át. „A dekadensek tehát - írta Babitsnak - azon embereim közé tartoznak, akiket lelkem mélyéből gyűlölök. Az urakat in corpore vetem meg csakugyan, de szenvedélyesen, úgyhogy mindegyiknek jut dühömből egy emberséges porció.” (Lev.33.) S bár Babitsnak ekkor név szerint a franciákat szidta (Baudelaire-t, Richepin-t, az „üres Mallarmé”-t s a „nyavalyás Verlaine”-t [Lev.33-34.], tehát a típust mintegy legmagasabb szintű, reprezentatív alkotóiban utasította el, „nézetváltozása” mögött félreérthetetlenül szociokulturális motívumok rejlettek. Az irodalmi modernség uralkodó változata nem elégítette ki, valami mást akart. Bécsi leveleiből kiderül, hogy „azon idő alatt, míg a vonat Budapestről Bécsbe ért”, átalakulása teljessé lett: „Ibsen és Nietzsche, kikbe fanatikusan kapaszkodtam bele az utolsó időben, [...] elvesztették előttem minden nimbuszukat” (Lev.52.). S „válsága” lényegét - egy Csáth Gézához írott levelében — ekkoriban saját maga is szociológiailag magyarázta: „Gyökerestől felfordultam. A magyar nép alapjellemvonása most tűnik szemembe. Most értem meg, hogy olyan emberek, mint Szabó, Juhász, Boromissza nem általános emberek, hanem magyarok. Most érzem, hogy a mi kis hírlapirodalmunk a maga családias alakjaival, polemizáló vezércikkeivel, croquis-jaival, melyek minden kozmopolita szenvelgésnek ellenére olyannyira magyarok, nem mindenütt feltalálható javak, hanem a szülőföld édes gyümölcsei. Most érzem, hogy magyar vagyok.” (Lev.46.) Ez a „felfordulása” kétségkívül pályája egyik komoly fordulata volt: a származási közösség „életvilágának” benső rehabilitása. De ez minden jel szerint nem mint szilárd pont, hanem mint az egyik tartós (ám ellentmondásos) tendencia épült be gondolkodásába. (Legállandóbb s — irodalmi szempontból - legfontosabb következménye a magyar nyelvhez való nagyon mély és összetett viszonya megalkotása lett. Ez azonban egy másik, külön történet. [Vö. Szegedy- Maszák Mihály, 1996.]).

„Magyarrá” válásának ez a mozzanata, egy másodlagos síkon, fölhívja a figyelmet arra a szociokulturális törésre, amit az irodalomtörténet-írás Kosztolányiról szólva általában megkerül. Arra tudniillik, hogy — jóllehet ennek manifeszt módon ritkán adta tanújelét — a zsidósághoz való viszonya ugyancsak konfliktusos volt. Bár budapesti élete során mindig olyan közegben élt s dolgozott, ahol zsidók (is) éltek, s emberi kapcsolatainak tekintélyes hányada éppen e szociális aggregátumhoz fűzte, emberképe alakulásába belejátszottak e körben szerzett - negatív — tapasztalatai is.

Tapasztalatai, pontosabban e tapasztalatai személyes megélése persze meglehetősen összetett jelenségkört alkotnak. A magyar zsidóknak az az előrevivő szerepe, amelyet az ország modernizációjában betöltötték, nyilvánvalóan Kosztolányi számára is nélkülözhetetlen volt. (Az életmódot s környezet alakító technikától a kulturális mozgásokig széles ez a sáv.) De e tevékenységük módja s formája némely tekintetben konfrontálta őket Kosztolányival. Hogy konkrétan mi okozta a súrlódást és az összeütközést az érintkezésben, pontosan nem tudjuk. De következtethetünk rájuk, mert 1908 végén Kosztolányi egyik levelében pl. ilyen sorokat olvashatunk: „Ki talál itt [ti. Budapesten] stílszerű milieut? A Nyugat egy kifejezetten anti-szimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől berekedt torokkal. Hitem szerint ők sohasem csinálják meg az irodalmi forradalmat, mert erre nemcsak az erejük hiányzik, de a hitük is, az állítani tudás bátorsága.” (Lev. 165.) Kétségtelen, e szembenállás lényege a szellemiség — az irodalom- és művészetfelfogás - különbsége, illetve ütközése, de e különbségek szociológiai, szociokulturális dimenziója is tagadhatatlan. Az alkalmazott jelzők (pl. józan, racionális) is, az egész metaforika is szociológiailag dekódolható. Szociokulturális szembenállás artikulálódott itt; a zsidóktól való distanciája egyértelmű. Igaz, mindennapi életében ez a distancia nem zárta ki a velük való érintkezést, sőt együttműködést sem. Sőt - mint Miroslav Krlezsa által rögzített véleményéből kiderül - 1915/16 körül például egyenesen nélkülözhetetlennek tartotta

90